V. Fejezet
Út az ismeretlenbe
- Megállj! - kiáltotta az őr.
A kocsi ha akart volna se mehetett volna tovább, mert egy hatalmas fémkapu állta az útját.
Az Örökösök Qwer kíséretében megérkeztek Tardun falai alá. A kapu mellett két hatalmas bástya magasodott ki a földből. Elérték a negyven komot. Ekkora távolságból éppenhogy látni lehetett az őrök fejét, akik nem voltak túl kedvesek a látogatókkal. A több mint 30 komos fal körbevette az egész várost. A tarduniak semmit nem bíztak a véletlenre. Még az Emberek Háborújában emelték, azóta folyamatosan hasznát veszik.
- Mit akartok? - kérdezte ugyanaz az őr, aki az előbb megálljt parancsolt.
- Híreket hoztam a városba. - kiabált vissza Qwer.
Az várvédők nem válaszoltak, csak elnevették magukat.
- Régi trükk. - kiáltotta a parancsnok - Lelőni őket! Útonállók ide be nem teszik a lábukat.
- De mi nem… - kezdte volna Qwer, de a tarduni őrség nyílzáporral árasztotta el az utazókat.
A futár egyetlen szerencséje az volt, hogy Bël megragadta ingének gallérját, és magával rántotta a kocsi mögé. Horiq és Qwâmbii is jó ötletnek találta fedezékbe vonulni. A szekér tökéletes biztonságot nyújtott. Az íjászok nyilai egyesével fúródtak bele a faragott fába.
Az utazóknak eszükbe se jutott visszalőni. Mindannyian tudták, hogy ezek igaz, meggondolatlan, de ártatlan emberek, csak védik városukat. Arra vártak, hogy előbb-utóbb kifogynak a nyilakból, és akkor újra tárgyalni lehet majd parancsnokukkal. De ezekben a pillanatokban nem voltak igazán beszélgetős kedvükben a védők. A nyilak záporoztak, csatakiáltások hallatszódtak mindenfelől. A városban riadót rendeltek el.
Amikor a kocsi már úgy nézett ki, mint egy sün, akkor megérkezett a sereg a másik bástyára. Az eddig bizakodó Horiq itt már szinte elveszette reményét a békés megoldásban, és már-már nekitámadt az őröknek. Azt nem tudta, hogy fogja megvalósítani ötletét, de mérges volt. Qwer úgy látta, hogy fejéből szikrák csapnak ki.
- Gyorsan a kocsi alá! - utasította a többieket a mágus.
Mire ezt kimondta, már a földbe is fúródott az első nyílvessző. Megkezdődott a zápor mindkét irányból. Az egyik vessző Qwer lábát találta el A férfi hatalmasat ordított, de ez senkit nem hatott meg odafönt.
Az utazók a szekér alatt szinte kényelmesen feküdtek. Mozgolódásra nem volt sok helyük, testük éppen takarásban volt. Lelkiekben felkészültek arra, hogy napokat kell majd itt tölteniük.
Az utazók biztonságban voltak, de ez nem zavarta az őröket. Folytatták a lövöldözést. Qwâmbiinak ekkor egy ötlete támadt.
- Qwer! Ezek a lovak hallgatnak az emberi szóra? - kérdezte a kocsistól.
- Néhány szót megértenek, miért kérdezed?
- Mondd meg nekik, hogy forduljanak meg, és nyargaljanak el jó messzire.
- És mi? Mi ittmaradunk? Ha a kocsi elmegy innen, minket agyonlőnek. Ezt nem teheted! - értetlenkedett Qwer.
- Nem, ha belekaaszkodunk a szekér aljába.
- Rendben. - mondta a kocsis, amikor felfogta az ötlet lényegét.
Horiqnak és Bëlnek is tetszett az elképzelés.
Qwer elkezdte utasítani lovait. Közben mindenki a szekér alsó deszkáiba kapaszkodott. A kocsi lassan fordult azon a kis helyen, ami a két bástya között volt. A lovak engedelmeskedtek gazdájuk minden egyes szavának.
Mikor megfordultak Qwer egy hatalmas kiálltással vágtára utasította paripáit. Azok felágaskodtak, és olyan erővel húzták meg a kocsit, hogy az utazóknak igen meg kellett feszíteni az izmaikat, hogy le ne essenek.
Arra nem számítottak, hogy amint elhagyják azt a területet, ahol eddig a kocsi állt, a föld tele lesz nyílvesszővel. Ezek, vágta közben bele-beleakadtak a utazók ruháiba. Mikor öltözetüket szétszaggatták, a bőrüket karcolták a vesszők. Többször mély sebeket ejtettek a gyilkos fadarabok az utazókban. Mind a négyük háta vérben úszott mire kiértek a nyílerdőből. Ott a lovak különös módon megálltak.
- Fussatok! - kiabálta elkeseredetten Qwer - Fussatok!
Lovai most már nem engedelmeskedtek neki. Mindkettő a földön feküdt, véresen. A hűséges állatokat még a kapuk alatt lőtték meg, de gazdájukért minden erejüket összeszedték. Most már nem bírták tovább, elterültek, és átadták lelküket az örökkévalóságnak. Mikor Qwer észrevette, hogy mi történt szeretett állataival, mérgében ki akart rohanni a kocsi alól. Ebben Horiq és a lábába fúródott vessző akadályozta meg. Még bőven lőtávolságon belül voltak.
Horiq dühében elordította magát mindannyiuk számára ismeretlen nyelven. Qwâmbii már hallott hasonlót, de abban biztos volt, hogy nem ugyanezeket a szavakat mondta akkor a mágus. Szavai után hatalmas füstfelhő keletkezett, elzárva őket a külvilágtól. Nem láttak maguk körülé semmit, lassan a paripák holtastei is eltűntek szemeik elől. A köd elborított mindent.
- Ez Mertanon fala, Horiq? - kérdezte Qwâmbii a mágustól.
- Nem, ezt portálnak hívják. - magyarázta röviden.
A köd lassacskán zölddé alakult. Mikor már egészen sötét volt, hirtelen eltűnt. Tisztán láthatták a tájat. Nem sokat változott. Ugyanaz a pusztaság volt itt is, de a távolban mintha hullámok csapkodását hallották volna.
Egyikük sem mert kimászni a biztonságos szekér alól. Horiq tette meg az első lépést. Nyögve kikúszott. Ott nagy nehezen felállt. Derekát nem tudta kiegyenesíteni, összeesett. A mágus szinte teljesen kimerült legutóbbi varázslatától. Mikor földet ért már mindhárman körülötte álltak. Horiq eszméletlenül feküdta a földön.
- Mi lesz vele? - kérdezte Qwer.
- Rendbe fog jönni. - válaszolták szinte egyszerre.
- Rendben. - zárta a beszélgetést szokásos szavával a kocsis.
Qwâmbii felállt és körbenézett. Nem látott semmit, csak a sík földet. Jobban hunyorítva észrevette Tardun világítótornyának csúcsát.
- Hol vagyunk? - kérdezte Bël.
- Biztonságban. - válaszolt az ifjú harcos.
Ez a szó most többet ért nekik mindennél.
Fél nap eltelt, mire Horiq éledezni kezdett. A többiek el sem mertek mozdulni mellőle, féltették megmentőjüket, bár tudták, hogy csak a kimerültség az oka a gyengeségének.
Qwer teljesen maga alatt volt. Nem akart se enni, se inni. Végül Bël ment oda hozzá.
- Mi a gond? Miért nem eszel? Ha ezt így folytatod, akkor mindegy lett volna, ha ottmaradsz a kapunál.
- Meghaltak a lovaim! Tönkrement a kocsim! Ez volt az életem. Ezek nélkül nem érek semmit. Földönfutó lettem, érted Bël, földönfutó! Alig egy hónapja az összes aranyamat ezekre költöttem, megélhetést remélve. És most nem maradt semmim. Rajtam már semmi nem segít. Jobb gyorsan meghalni.
- Ne bolondozz! Az életed mindennél többet ér.
- Igen, lehet, hogy sokat ért, de már nem, és ha valami számomra nem ér semmit, azt miért tartsam meg?
Bël nem hozhatta vissza Qwer lovait. Látta magamellett az elkeseredett embert, és nem tudta mit csináljon. Hirtelen eszébe jutott valami, egyből jobb kedve lett.
- Van egy kis papírod és tintád? - kérdezte.
- A kocsiban van. A bak alatti fiókban. - válaszolt röviden Qwer.
Bël odament a kocsihoz, egy könnyű ugrással már fenn is volt az ülésen. Kihúzta a fiókot. Hatalmas rendetlenség uralkodott abban a kis reteszben, ahol Qwer személyes tárgyait tartotta. Nem kellett sokáig kutatnia, még talált egy kis tintát, és néhány papírfecnit. Visszasietett az emberhez, majd írni kezdett. Betűi nagyon furák, de gyönyörűek voltak. Mikor kész volt letette maga elé a földre. Szétszabdalt nadrágjának zsebéből kivett egy apró tárgyat, ami nagyon hasonlított egy homokórára. Átnyújtott Qwernek az írással együtt.
- Ezzel mit csináljak? - kérdezte a kocsis.
- Tedd el őket. Menj be a Fehér Erdőbe…
- Nem megyek oda soha! - szakította félbe Qwer a tündét - Gandorel Ioreth király megöletne, ha megtudná, hogy betettem a lábam.
- Ne fog megölni. Apám megbékélt az emberekkel.
- Apád? Gandorel az apád?
- Igen, de ez most nem fontos. Szóval akkor bemész az erdőbe. Tartsd kezedben végig ezt az endelt. - átnyújtotta a kocsisnak a tárgyat - A tündék azt fogják hinni, hogy én értem haza, és néhányan a város szélén várnak majd. Ha kérdezik ki vagy mutasd meg ezt a levelet nekik. El fognak kísérni apámhoz. Neki ugyanúgy mutasd meg a levelet.
- És akkor mi lesz?
- Olyan kocsit és lovakat fogsz kapni, amiről még álmodni sem mertél. Kocsid aranyból lesz, és Handorio legjobb lovai húzzák majd.
- Miért adna nekem ilyen ajándékot apád?
- Mert vagyonodat áldoztad egyetlen fia megmentéséért. Ez neki mindent megér.
Qwer nem tudott mit szólni. Egyszerűen nem hitt a fülének. Egy nap alatt teljesen megváltozott az élete. Eddig egy egyszerű kocsis volt, aki hirtelen nincstelen lett, majd a világ legszebb kocsiját kapja meg. Nem tudta, mit mondjon. Valamit akart mondani a tündének, de szó nem hagyta el a száját.
- Köszönöm. - nyögte ki végül, alig hallhatóan.
- Én köszönöm. - mondta Bël, megveregette Qwer vállát, majd felállt, és visszament Horiqhoz.
Teljesen megfeledkeztek arról a két fogolyról, akik még mindig a kocsiban voltak. Qwâmbii odament, kinyitotta az ajtót, és egy összeszurkált hulla esett ki a földre. Testébe több száz vessző fúródott.
A másik ember szerencsésebb volt. Ő csak három találatot kapott. Kettőt a lábába, a harmadikat pedig a vállába. Qwâmbii, habár utálta ezeket az embereket, most az egyszer segített neki. Óvatosan vonszolta ki az útonállót a földre, nehogy még súlyosabb legyen a sérülése. Lefektette a másik mellé, de meggondolta magát, és inkább odahúzta Horiq közelébe. A bűnöző csak nyögött, de értelmes szót képtelen volt kimondani.
Mikor odaértek Bël elszörnyedve nézte az embert. Ez az, aki néhány napja még az erdejét akarta tönkretenni. Most meg itt fekszik előtte, tehetelenül. Sorsáról két ember és egy tünde dönthet, amikor nemrég még tőle félt fél Handorio. Ennyi idő alatt megváltozhat az ember helyzete. Qwâmbii is most döbbnet rá, hogy ő is, ugyanúgy mint ez az ember itt egy homokszem a sivatagban. Hiába vinne végig hatalmas tetteket egyedül, attól ő még ugyanolyan halandó ember, mint a többi.
- Mit csináljunk vele? - kérdezte az ifjú harcos Bëltől.
- Nem tudom. - válaszolt - Meg kellene gyógyítani, mert egy ember életéről van szó. De hagyhatnám meghalni, mert eddig ő is ártott nekem. Bosszuljam meg sérelmeimet, vagy tegyek jót neki?
- Bosszú nem mindig megoldás. Lehet, hogy ez az ember ott sem volt a csatában. Lehet, életében soha nem ártott neked, sem nekem. Lehet, hogy ontotta az emberek vérét, lehet, hogy egyre sem emelt kezet. Lehet, hogy nagyvezér, lehet, hogy mások parancsait teljesítette. Nem tudunk róla semmit.
- Ez így van. Meggyógyítom.
Bël felállt és odasétált a csomagjához. Kivett belőle két tenyérnyi zacskót. Indult volna vissza, hogy megetesse füveit a sebesülttel, de Qwâmbii arcáról tisztán leolvasta, hogy semmi értelme. Bël ettől függetlenül odament, lehajolt a sebesülthöz, és megrázta a fejét. Letérdelt a rángatózó ember elé, és megfogta a homlokát. Izzott mint a parázs. Már nem tehettek semmit. Teste lassacskán lenyugodott.
- Köszönöm, barátaim! - mondta az ember.
Több szó már nem hagyta el a száját. Ott halt meg a puszta közepén, névtelenül.
Bosszús nap virradt Tardun városa felett. A nép elkeseredve hallgatta, hogy az útonállók megszöktek a városfal alól. Újabb támadásoktól rettegtek. Katonák váltották egymást a falakon, földön.
Tardun főkapitánya Trerner elsőfokú készültséget rendelt el. A várfalokon százával sorakoztak a katonák. Tartottak az ismeretlen ellenség ismeretlen képességeitől. A tarduniak csak egy gyors villanást láttak, majd egy zöld füstfelhőt. A „támadók” köddé váltak. A védők közül senki nem tapasztalta még a mágia erejét. Többen csak egyszerű csatákban voltak járatosak, nem a gigászi ütközetek heves harcaiban
- Történt valami érdekes, katona? - kérdezte egyik beosztottjától a kapitány.
- Semmi nem történt, uram! A táj nem változott tegnap este óta. - jelentette a fehérkalapos katona.
Trerner kapitány nem szólt többet, hanem inkább kirendelt egy századot a vár elé, hogy összeszedjék a nyilakat. Egy másik század készenlétben állt a bástyákon, támadástól tarva. A katonák készek voltak nyilak ezreit zúdítani újra az ellenségre, akiről semmit nem tudtak.
A vesszők összeszedése, és a lovak tetemeinek eltávolítása száz katonának nem okozott gondot.
A nap többi része gondtalanul telt. Az ismeretlen támadók nem mutatkoztak. A katonák kezdtek megnyugodni a falakon, és a városban is többen emlegetni kezdték, hogy elmúlt a veszély.
Pordeg ezredes a kapunál beszélt meg találkozót Trernernel. A főkapitány szokásához képest késett tíz percet.
- Mit akar mondani, ezredes úr? Kérem gyorsan mondja, mert a qethtel is találkozóm van. - sürgette Trerner Pordeget.
- A fokozott készültséget vissza lehetne mondani. Mostmár nem fenyeget veszély.
- Miből gondolja ezt, ezredes? Ezek a gazemberek bármelyik pillanatban ránktörhetnek. Egy percig sem vagyunk biztonságban. Nem hogy visszavonni, de megerősíteni kell a védelmet!
- Ahogy gondolja uram. De ezek csak négyen voltak. Nincs értelme kinn tartani egész századokat, de ha maga ezt így látja jónak, nem ellenkezek.
- Úgy van! Vitának nincs helye! Nem látta, miként tűntek el szemünk elől? Itt én vagyok a vezető, nekem engedelmeskedik mindenki!
Trernert elfogta a hatalomvágy, nem bírta türtőztetni magát. Fáradt volt, nem aludt az elmúlt harminckét órában egy szemhunyásnyit sem. Ilyenkor a bölcs és meggondolt kapitány ingerültebbé és megfontolatlanabbá vált. Majdnem lekevert egy pofont kedvenc ezredesének, csak azért, mert volt egy ötlete, ami ütközött az ő elképzeléseivel.
- Uram! - üvöltötte egy hatalmas termetű katona a bástyáról.
Mire kimondhatta volna amit akart, már érezték, hogy valami hatalmas test közeledik feléjük. Nem láttak és nem hallottak semmit, csak a katonák egyre erősödő elkeseredett kiáltásait. Többen bedúzódtak a mellvéd alá, de voltak akik fegyvereikhez kaptak. Mindez a pillanat törtrésze alatt zajlott le. A közeledő test hatalmas robajjal, nagy recsegés-ropogás közepette tört darabokra Tardun hatalmas vaskapuján.
Trerner és Podreg jó hadvezetőkhöz híven felrohantak katonáik közé. Erős lábaik pillanatok alatt felvitték őket a jobb oldali bástya tetejére. Onnan már mindent láttak.
A táj nem sokat változott. Egy kis fekete pontot láttak valahol a messzeségben, és a tegnapi kocsi darabjait a kapu alatt. Ekkor döbbentek rá mindketten, hogy az volt az a valami. De mit keres ez itt? Egyikük sem tudta volna megválaszolni ezt a kérdést.
- Katona! Egy távcsövet! - utasította egyik beosztottját Trerner.
A katona futtában még válaszolt egy „Igen, uram”-mal, de már rohant is a szerszámért, amivel hamar vissza is tért, és Trerner kezébe nyomta. A kapitány gondterhelt arccal belenézett. Azt a kis fekete pontot kereste, amit az előbb látott. Hiába volt tapasztalt katona, nem tudta mit csináljon. Az a rongyos ember – aki az imént egy szekeret vágott hozzá városa falához – bőven lőtávolságon kívül állt. Arra már tegnap rájött, hogy nem egy egyszerű útonálló banda akart betörni Tardunba. Csak állt, támaszkodott a mellvédre, és az idegent bámulta.
Amaz mozdulatlanul állt még egy darabig, majd megindult a fal felé, lassú, kényelmes léptekkel, mintha nem is egy több száz fős hadsereg állna előtte, hanem mintha csak ebédre lenne hivatalos.
A katonák vérben úszó, harcra éhes szemekkel figyelték a mágus minden mozdulatát. A könnyed kis séta az ő szemükben most fenyegető vésznek tűnt. Trerner sem tűrte sokáig, hamar kiosztotta a parancsait, amikkel mindenkit készenlétbe állított. Mikor Horiq már lőtávolságon belül volt elordította magát:
- Öljétek meg!
Katonáinak sem kellett többször mondani. Ezer íjból szállt ki az nyílvessző írtóztató sebességgel, mind egyenesen a mágus felé.
Horiq meg sem próbált kitérni a halálhozó fadarabok elől. Tökéletesen érezte az összes vesszőt. Számára az idő százszor lassabban telt, mint egy másik ember számára. A nyilak is csak lassan, szemmel követhetően közeledtek hozzá. Ebben a szinte kábult állapotban egy milliós fős hadseregnek sem lett volna esélye ellene. Bármely ütés elől kitérhetett, és mire az ellenség észrevette volna, már mind a földön feküdt volna. Holtan.
Most eszébe sem jutott, hogy ártani fog a tarduniaknak. Csak egy kicsit megleckézteti őket. A szert Bël adta neki, de azt nem árulta el, hogy miből készült. Titkos tünde módszer, amit még azoknak az embereknek sem lehet elmondani, akik a legtöbbet tették értük.
Horiq most nem foglalkozott a szer összetevőivel, csak a vele szembejövő nyilakkal. Már-már megközelítette az első, mikor ő egy hirtelen mozdulattal megragadta azt, és földre ejtette. A többiekkel hasonlóan bánt el. Szinte erdőt csinált a vesszőkből, ahogy ejtette le őket. Közben haladt is, egy pillanatig nem feledte, mi volt a célja. A szer hatására érzékei is kifinomultabbakká váltak. Már messziről látta az elkeseredett védők arcát, ahogy próbálják őt elpusztítani, eltörölni a világról, egyszer és mindenkorra. Pedig azok a szerencsétlenek azt sem tudták kivel van dolguk, csak lőttek.
Horiq nem unta meg ezt a játékot. Úgy szedte le a repülő vesszőket, mint mások az almát a fáról.
Sok idő telt el, mire a falhoz ért, de nem érezte. Már a fal alatt állt, de a katonák csak sorozták. Horiq tűrte még egy ideig, majd mikor már megunta a dolgot gyorsan elmormolt valamit. Hatalmas füst kerekedett, majd megindult felfelé. A katonák ekkor már elengedték fegyvereiket. Valami azt súgta nekik, hogy menekülniük kellene, de végül ezt nem tették meg. Csak bámulták hatalmas szemekkel az egyre magasodó füsttornyot. Mikor az elérte a fél komenkes magasságot, a füstfelhő szétvált és két óriási sárkányként fordult már meg, és haladt egyenesen a várfal felé. A védők közül többen elmenekültek, a bátrabbak kardot ragadtak, hogy majd szembeszállnak a szörnyekkel, és voltak, akik már beteljesedettnek látták sorsukat. Ők csak mozdulatlanul álltak, és nézték az eget, gondolták, ha már úgyis meghalnak, lássanak valami szépet életük végén.
A védők csoportokba verődtek, így próbálták elpusztítani a közelgő vészt. Kardjukat a magasba tartották, majd egy közös csatakiáltással várták a véget.
Hirtelen ahelyett, hogy a sárkányok egy falatra lenyelték volna a katonákat, porrá lettek, és esőként hullottak a védők fejére. Többen hitték, hogy a másik ölte meg a szörnyeket, de rá kellett jönniük, hogy nem így van. Mire mindenki elmondta, hogy nem ő volt, szinte megfeledkeztek az ellenségről. Mikor észrevették már hárman álltak a kapu alatt. Az Örökösök szinte bamba tekintettel bámultak felfele, valami reakcióra várva. A szer hatása elmúlt, úgyhogy Horiq most ugyanaz a mágus volt, mint egy órával azelőtt.
Beletelt egy időbe, mire Trerner kapitány kinézett a mellvéd mögül. A sereg vezetőjének eszébe sem jutott újra riadóztatni embereit. Hiába volt csupán illúzió, amit az imént láttak, gondolhatta, hogy a mágus képes lehetett más dolgokra. Ez után az ijesztgetés után nem nagyon akadt már ember, akinek lett volna mersze szembeszállni Horiqqal. Hiába kell életük árán megvédeniük a várost, a nép inkább átadta volna a támadóknak, mintsem, hogy ilyen szörnyű halált haljanak. Ennyire talán nem voltak bátrak a tarduni katonák.
Horiq amint meglátta a kapitányt odakiáltott neki:
- Mi lesz? Beengedtek minket, vagy kértek két igazi sárkányt? Barátaitok vagyunk, higyjétek már el! Nem akarunk kirabolni titeket!
- Akkor miért támadtatok ránk? - méltatlankodott Trerner.
- Rátok támadtunk? - csodálkozott a mágus - Ha jól emlékszem ti voltatok azok, akik nyilazni kezdtetek ránk, minden kérdezősködés nélkül. Vagy talán tévedek?
A kapitány nem volt hajlandó elismerni hibáját.
- Kötelességünk megvédeni a várost. - kezdte újra a hivatalos szövegével - Nem engedhetjük meg, hogy bárki kárt tegyen benne.
- Igaz, - válaszolt mostmár mérgesebben Horiq - de nektek az ellenségektől kell megvédeni a várost, nem a barátoktól!
- És barátok küldenek sárkányokat egymás ellen? - akadékoskodott a kapitány.
Horiq kezdte elveszteni a türelmét. A többiek nem próbálták megállítani. Bíztak benne, hogy a mágus tudja mit csinál, és helyesen cselekszik.
- Ha esetleg nem vetted volna észre, a sárkányok köddé váltak. Csupán egy illúzió volt. Nem evett meg senkit, seregedből egyetlen ember nem sérült meg, teljesen egészséges mindenki. És most legyél szives beengedni minket, mert sürgősen el kell jutnunk Irgunonba!
Horiq körül vibrált a levegő. A mágus dühe kiterjedt mindenre, ami élt és mozgott. Úgy érezte hogy ha most sem engedi be a kapitány, mindenféle szer nélkül szétrombolja a várfalat. Akkor pedig megsérül egy pár ember, és nem marad mindenki egészséges, mint az első támadás után. Igaz, ebben akkor sem lett volna igaza, mert egy újonc katona, amikor kirántotta a kardját a sárkányok ellen, megvágta a kézfejét. Ő már semmiképp nem maradt épen. Sebét a szörnyek eltűnése után nyomban bekötözték.
Nem sokkal a vita után végre megnyílt Tardun kapuja az Örökösök előtt. A katonák a kapu két oldalára állva figyelték, és kísérték végig az utazókat, akik nem igazán tudták, hogy merre menjenek. Ahogy beléptek a városba, már közvetlenül a fal mellett házak sorakoztak. Valószínű, hogy egyszerűbb munkások, kézművesek lakhattak bennük. Sokszínűségüknél csak kis méretük volt érdekesebb. Egy megtermettebb ember nem biztos, hogy befért volna rajtuk. Ha nem álltak volna előttük a lakóik, akkor az idegen szemlélő nyugodtan hihette volna, hogy félszerzetek lakják ezeket a fura kis kunyhókat.
Ahogy haladtak beljebb, az épületek is kezdtek megváltozni. Tardun utcáinak szerkezete egyszerű volt: az Örökösök most a főutcán haladtak, ami egyenesen a kikötőig vezetett. Ebből ágaztak el a kisebb utak, melyekben furcsa módon nem kis családi házak, hanem nagy háromemeletes épületek álltak. Ez az építészeti forma annyira eltért a Handorioban megszokottól, hogy az utazók is csak bámulni tudták. Horiq volt az egyetlen, aki már járt Tardunban, neki nem nyújtott újdonságot a város.
Most ezeknek a kis utcáknak a bejáratait emberek állták el, így az Örökösök csak a főút mentén haladhattak egyenesen. Igaz, azt nem tudták, merre mennek, így inkább csak sétáltak. Gondolták, esetleg szóba elegyednek valakivel.
Ahogy így járták a várost, megláttak egy táblát az utca egyik oldalán. Ez már a város központja lehetett: itt a házak külső falai gyönyörűen meg voltak munkálva, faragott szobrok díszítették őket. A táblán egy kabát volt feltüntetve.
- Szabó! - kiáltotta Bël - Nem veszünk új ruhát?
Több mint egy órát álltak bent az üzletben, csak hárman. A szabó is kinn volt a főutca mentén, és bámulta a jövevényeket. Elég sok idő elteltével jutott el a hír hozzá, hogy az idegenek befordultak a boltjába. Odaszaladt, és sűrű bocsánatkérések közepette kiszolgálta a jövevényeket.
Olyan kényelmes ruhában, mint amilyet most vásároltak, még Bël sem járt soha életében, bár öltözetük egyszerű volt és nagyon hasonló, mint előtte. Qwâmbii testét egy egyszerű sötétzöld, erdőjáráshoz tökéletes nadrág – derekán egy sötétbarna, fémcsatos bőrövvel – és egy kék, belsőzsebbel ellátott szövetfelső fedte, és bár a pénzük megengedte volna, díszítés nem volt egyik ruhadarabján sem. Lábán maradt a régi csizmája, amit még kiskorában kapott, és időközben belenőtt a lába, és amely lábbelitől a világ minden kincséért sem vált volna meg.
Horiq új ruhája is nagyon emlékeztetett az előzőre, csak annyi különbség volt, hogy most a köntös hátán nem díszelgett a Haron rend címere. Régi csizmáját már teljesen elhasználta, így most újat vett: a régi bordó volt, az új fekete lett, s a sötétkék, új nadrágjának felhajtókája alól tompán fénylett.
Egyedül Bël ruhája volt eltérő az előzőtől. A tipikus csipkézett tünde ing helyett most „emberibb” ruhát hordott, hasonlót, mint Qwämbii. De hosszú, zöld kabátjától nem akart megválni. Viszont amikor észrevette, hogy a hátán akkora lyuk van, hogy Mardendor ki-be sétálhatna rajta, akkor meggondolta magát: vett egy hasonló hosszú bőrkabátot, csak barna színűt. Bár tetszett neki, de ez kevésbé idézte szeretett erdelyének színét. Ezenkívül fejére sapkát húzott, hogy az emberek ne nézzenek rá gyanakvó tekintettel.
Amikor újra kiléptek az utcára, az már teljesen üres volt. A hadsereg szétoszlatta a tömeget.
- Várjatok meg itt! Beszélek egy kicsit ezzel a kapitánnyal... - mondta a társainak a mágus, azzal visszament a várfalhoz igen közel eső vezetői szálláshoz.
Ez a beszélgetése Trernerrel igen hosszúra nyúlt. Megnyugtatta, hogy tényleg nem akartak ártani senkinek, és hogy nem vágynak hatalomra, se pénzre, csak egy hajót szeretnének kölcsönözni, ami elviszi őket Irgunonba. A kapitány látszólag teljesen megnyugodott, és ezzel együtt Horiq is.
Mikor visszatért társaihoz, azok már alig győzték várni. Ma már nem mehettek tovább, a kikötő üres dokkjait nyugodt hullámokkal mosta a tenger. Mindannyian álmosak voltak, így elindultak valami szálláshelyet keresni, ahol megalhatnak egy estére. Azt sajnos egyikük sem tudta, hogy hol találnak fogadót ebben a városban.
Tardun sötét kis utcáin bolyongtak, amelyeken egy árva lélek sem volt már, és most ezek ilyen kietlenül nagyon is kísértetiesnek látszottak. Néhány ablakon még kiszűrődött a pislákoló kandalló, vagy a benn égő gyertyák fénye, de mindezek távolinak, ridegnek látszottak a hűvös, párás esti levegőn keresztül. Az utazók vártak már valami kényelmes, meleg helyre, ahol meghúzhatják magukat, ám egyelőre nagyon úgy látszott, hogy csak a nyirkos, nedves utca marad nekik erre az éjszakára.
Az utca eddig is halvány fényei szinte teljesen kialudtak, és a teljes, nyomasztó sötétség ráborult Tardunra. minden utcából nyílt egy másik, már teljesen elvesztették az irányt, amit kitűztek maguk elé, és már csak azzal próbálkoztak, hogy kijussanak a főutcára újból, hogy majd onnan valaki megmutatja nekik a legközelebbi fogadóhoz vezető utat, persze ha akad valaki ebben a késői órában, aki nem az igazak álmát alussza.
Már-már kezdték feladni a reményt, és inkább úgy dönteni, hogy egy árokban alszanak, amikor megláttak egy korsót az egyik cégértáblán.
- Végre. - sóhajtott fel Qwâmbii.
Egy félreeső sarki asztalhoz húzódtak a fáradt utazók. Úgy érezték, hogy egy kis pihenésnél jobban semminek sem örülhetnének, mert nagyon megviselte őket az éjszakában való járkálás, és az előző időkben megélt félelmek.
A fogadó nem volt nagy, de annál több ember tartózkodott benn. Négy asztalt helyeztek el egymással párhuzamosan, mögöttük egy pult állt, ahol a kocsmáros mérte az italt. A pulton hordók sorakoztak, mindegyikben különböző italok; a legerősebbtől a gyengébbekig. A falakról több helyen a vakolat is leomlott, az ablaküvegek töröttek voltak sok keretben. A pult mögött közvetlen egy lépcső vezetett fel a második emeletre, ahol a vendégek aludtak. A fényt a falon elhelyezett fáklyák adták, amik nem tűntek valami biztonságosnak. Ha valaki leverné őket, könnyen leégethetné az egész várost. A könnyű fapadló hamar lángra kaphat, és így az egész fogadó porig éghet. A tarduni házak szorosan egymás mellé épültek, s mivel nagyrészt fából volt mind, a tűz gyorsan elterjedhetett volna, s a hatalmas kikötővárosból nem maradna meg más, mint hamu és por, meg a füsttől fekete kőépületek. Meg persze Qwâmbii, de ezzel a képességével még nem volt tisztában.
A teremben tömény alkohol szaga keveredett a hányás gusztustalan bűzével. Sokan a földön fetrengtek, részegen. A sört korsószámra vedelték, énekeltek, kiabáltak. Az utazók agya ezeket a külső zajokat már nem bírta felfogni, de nem is igazán érdekelte őket. A falon lévő táblára néztek, és rendeltek egy-egy pinon energiaitalt. Egyikük sem tudta, hogy miből van, de most bármit megittak volna, ami valami kis erőt ad nekik. A legfáradtabb Qwâmbii volt. Neki - habár kitartásáról híres volt - nem voltak olyan képességei mint egy tündének, vagy egy mágusnak. A medáljától eltekintve egy kis egyszerű katonának tartotta magát, mint ahogy az is volt, bár fizikumában, szellemi képességeiben a legjobbakkal vetekedett - hacsak nem ő lenne a legjobb. Ezzel a kérdéssel sohasem foglalkozott, nem akarta másokkal elhitetni: igen, ő a legjobb. Minden tettével saját magát, és saját magának akarta bizonyítani, hogy igen, érdemes arra az életre - és most már küldetésre is -, ami neki jutott. Gyorsan felhörpintette az italát, de nem vett észre magán semmilyen változást. „Energiaital… az… egy vacak kotyvalék! Ezt neked!”, gondolta a fogadósra nézve ingerülten.
Egy negyed óra múlva már rég üresen álltak a „csodaszeres” poharak, de nem volt sok kedvük felállni és elmenni a szobájukig. Ültek szótlanul, és fáradt tekintettel nézték a egymást, majd többieket, később a fogadót, majd megint egymást. Egyiküknek sem volt semmi mondanivalója, a mai napi dolgokat együtt élték meg. A fáradság elhatalmasodott testükön, és emellett Horiqnak nagyon rossz előérzete volt. Azt nem tudta megállapítani, hogy ez mikorra vonatkozik, milyen súlyú a dolog, és hogy kit fog érinteni. Friss elmével tisztán megmondta volna, de most ebben a kimerült állapotban nem. Próbált koncentrálni, de nem sikerült neki, érzékei el voltak tompulva. Bël varázsitalának a mellékhatásaként mágikus képességei meggyengültek, egyszerű emberré vált néhány órára a hatalmas mágus.
Az emberek jöttek-mentek, sokan egymásra támaszkodva. A bejövők hamar leitták magukat. Egy tengerész kinézetű alak majdnem összeverekedett egy kis torzomborz emberkével, amiért amaz lehányta a cipőjét. A kocsmáros oda sem figyelt rájuk, nyilván megszokott dolog volt itt a dulakodás. Az utazók figyelmét mindez szintén elkerülte. Azt sem vették észre, mikor bejött az ajtón egy hatalmas termetű, tagbaszakadt, félszemű, igen megviselt ruhájú ember. Odalépett a pulthoz, nyakonragadott egy toprongyos embert, és egy kézzel a földhöz vágta. Amaz észre sem vette ezt, a padlón hasrafordult, és elaludt. Az alkohol annyira elnyomta a tudatát és ártalmatlanná tette érzékeit, hogy azt sem vette volna észre, ha porrá zúzzák a csontot a kezében. A hatalmas ember elvette a pultról a külön neki odakészített korsókat, majd megindult az utazók felé. Közben egy-két fetrengő emberbe bele-bele rúgott.
Mikor odért az asztalhoz, kérdőn, de gonosz mosollyal nézett a békésen bambuló utazókra. Izmost karjait befeszítette, de nem érte el vele azt a hatást, amit akart.
- Mit csináltok a helyemen? - kérdezte, hangja az egész fogadót betöltötte, kalapácsként törte meg az eddigi nyugalmat.
- Mi az, hogy a te helyeden? - kérdezett vissza Bël, aki talán mindenkinél frissebb volt - Nincs ideírva a neved.
- Elhallgatsz hegyesfülű! Takarodj innen vissza az erdődbe, vagy velem gyűlik meg a bajod! - ordította rekedtes hangján az ember.
- Keress magadnak másik helyet, itt mi ülünk a barátaimmal, nehéz napunk volt, fáradtak vagyunk.
Az ember – akit amúgy erős túlzással sem lehetett volna bölcsek bölcsének nevezni –, elvesztette a maradék türelmét is. Megfogta a tündét a gallérjánál, és felemelte anélkül, hogy Bël védekezni tudott volna.
- Itt én mondom meg hogy ki hova ül, - kezdte hangosan - nem egy ilyen mocskos kis hegyesfülű, mint te! Megértetted?!
Ekkor már az egész kocsma őket figyelte, és halkan mondogatni kezdtek egy nevet: Graksh. Egyre hangosabban éltették a félszeműt.
Bëlnek nem nagyon tetszett a helyzete, de hiába próbált szabadulni nem sikerült neki. Mire Horiq és Qwâmbii felfogta, hogy mi történik, már elkéstek. Két kis talpnyaló kinézetű ember egy-egy kést szorított torkuknak. Nem volt mit tenni, tétlenül kellett nézniük, hogy társuk hogy küzd az óriással.
Graksh hamar megunta a tünde kézben tartását, egy hatalmasat rúgott hát ellenfelébe. A közönség örjöngött, áldották a félszeműt. Bël három komot repült, majd a falnak csapódott háttal, és a vakolat nyári záporként hullott a fejére. Nem sérült meg, mert szerencséjére csomagját nem vette le a hátáról. Ott ült a fal tövében, Graksh meg éljeneztette magát. Bël neveltetésével annyira ellentétes volt ez a cselekedet, annyira irritálta az ifjú tündét, hogy már-már a vérét kívánta bántalmazójának. Egy pillanatra félretekintett, és észrevette, hogy barátai fogságban vannak. Ekkor az ifjú tündét életében először elöntötte a méreg. Egy nagyon gyors mozdulattal előkapta a hátáról íját, szempillantás alatt felajzotta, és vesszőt helyezett bele. Fenyegetően Graksh felé tartotta.
- Csak nem akarod a nagy Grakshot meglőni azzal a kis játékíjjal, hegyesfülű? - incselkedett a nagydarab ember, aki egy cseppet sem tartott az idegentől.
- Csak egyet szólj még, és megesküszöm, hogy hamarabb temetnek el, mint ahogy engem, vagy társaim bármelyikőtök akár csak egy újjal is bánthatna! - vicsorgott a tünde. Szemei összeszűkültek, és hideg merevséggel egyenesen Graksh fejének szegezte a fegyverét.
- Túl jó szíved van ehhez hegyesfü... - nevetett sátáni kacajával az óriás, de mire befejezhette volna a mondatát, a nyílvessző már kirepült. Mikor elhagyta az íjat, Bël már újabbakat feszített a húrra, de most nem egyet, hanem kettőt. Az előbbi vessző meg repült, repült az ember felé, majd az arcán fúrta át Graksh fejét, pontosan a sérült szeme alatt. A hatalmas ember hanyattvágódott a rossz padlón, és gonosz lelke tovaszállt a másvilágra, le a Holtak Tavának kikötőjébe.
Még el sem terült Graksh a földön, már másik két vessző repült ki az ifjú tünde íjából, és ezek is pontosak voltak. A két talpnyaló egyszerre ejtette ki kését a kezéből. A vessző átadta lendületét a két ember fejének: hatalmas koppanással csapódott fejük a falnak. A fehér mész – már ahol még megmaradt – vérrel átitatódova, piros színűvé vált. Oredzabur halott tava három lélekkel gazdagodott egy pillanat alatt.
Az emberek elhalgattak. Már csak néhány részeg kiabálta Graksh nevét, ők egész éjszaka óbégattak volna, ha hamar nem rakták volna ki őket a fogadóból.
A történtek után Horiq gyorsan felállt, kezet fogott Bëllel, majd odament a fogadóshoz, és elkérte tőle a szobák kulcsát, amit az remegő kézzel nyújtott át neki. Felmentek az emeletre, és bementek a kijelölt szobába, ami szinte üresnek látszott. Egy kis ablakon át jött be a szobába ugyanaz a sötétség, ami az utcákon is úrrá lett, mikor leszállt a nap. Négy ágy volt bent, semmi más. Ágyneműt sehol nem találtak, csak egy öreg deszkákból összekókányolt ágyat, ami szalmával volt bevetve. Az utazókat ez most nem érdekelte, gyorsan levetették magukat az ágyakra. A nap tetőpontjaként Qwâmbii alatt össze is törtek a deszkák. Felállt, álmosan átsétált a másik, szabadon hagyott ágyra, most már óvatosabban. Ez is recsegett-ropogott alatta, de megtartotta. Kényelmetlen volt mindannyiuknak, de nem sokáig érdekelte őket, mert kis időn belül elnyomta őket az álom. Gondolataik eltűntek, de reggel visszajöttek. Azon a reggelen, amelyen végre elhagyják ezt az országot, amely egyébként mindannyiuk szívéhez nőtt valamilyen formában.
A nap nem sütött ki ezen a nyomasztóan felhős reggelen, s így az utazókat nem volt mi megzavarja álmában, ha az utcán kurjongató gyerekek nem ébresztették fel őket. Legelsőnek Bël kelt fel, és amíg a többiek aludtak, ő álmosan nézte a várost az ablakon keresztül.
Nem sokkal később felébredtek a többiek is. Hamar összeszedték a batyuikat, körbenéztek, hogy nem hagytak-e ott valamit, aztán kimentek. Az ajtó nyikorgott egyet, majd becsukódott. Soha többet nem látta ezt a három utazót.
Lent a kocsmarészben nem volt egy áldott lélek sem. A kocsmáros kint kiabált a gyerekekkel az utcán. Graksh és a másik két ember teteme még mindig ott feküdt, ahol tegnap véget ért életük. A vesszőket sem húzták ki a fejükből, vérbe fagyva hevertek. Az utazók hátán végigfutott a hideg. Nem bírták tovább nézni, inkább sarkonfordultak, és elhagyták a fogadót.
Pontosan nem tudták, merre kell menni a kikötőbe, egyedül Bël fülére hagyatkoztak, aki ekkora távolságból az utca zsibongásából is kihallotta a tenger zúgását. Követték hát az irányt, közben bele-bele botlottak különböző furcsa emberekbe. A köpcös öregasszonyoktól a délceg lovagokig mindenféle népek lepték el Tardun utcáit. Nem sok időn belül kiértek a tengerhez, de nem a kikötőhöz. Ez egy homokos part volt, ahol sok vidám kisgyerek ugrált a tiszta tengervízben. Nem törődtek a rossz idővel, sem a Gonosz fenyegetésével, gyerekek voltak még, fel sem fogták mi történik a világban.
Az utazók nézték egy kicsit őket, majd elindultak a kikötő felé. A hajók árbócai egyre közeledtek, egyre nagyobbak lettek. Mindannyian érezték az út súlyát. Nem nagyon akartak elszakadni ettől a földtől; várták is ezt a pillanatot, meg nem is. Azt a pillanatot, amikor a hajó elválik a szárazföldtől, és kifut a végtelen óceánra, hogy egy teljesen idegen, új földön rakja le őket.
Az első hajó, amihez odaértek egy halászhajó volt. Horiq meg sem kérdezte, hogy elviszi-e őket Irgunonba, tudta, hogy az öreg halász nem vágyik már kalandokra. A következőket már egyesével megkérdezte. Többen mondtak neki nemet, sokakkal nem tudott megegyezni. Volt aki Friingo király éves jövedelmét kérte volna el az útért. Sajnos az utazóknak összesen nem volt ennyi pénzük. Egy másik hajókapitány Horiqot és Qwâmbiit elvitte volna, de Bëlt nem. Erre az ifjú tünde dühös lett, és ha a mágus nem tartja fel, belelöki a kapitányt a vízbe. Másoknak már az arcáról leolvashatták, hogy nem megbízhatóak, sokszor pedig a hajó nem bírta volna az utat.
Délre végignézték az összes hajót, összesen kettőt találtak az egész kikötőben, akivel meg tudtak volna állapodni. Dönteniük kellett: a drágábbat, de jobb minőségűt, vagy az olcsóbbat, de kevésbé biztonságosat választják. Az előbbinél maradtak. Úgy gondolták, hogy ha Irgunonon találkoznak Ametÿs hercegnővel, akkor ő majd biztosítja nekik a szállást, nem lesz szükségük több pénzre. Odaadták hát az összes pénzüket a kapitánynak, aki boldogan tette zsebre. Udvariasan köszöntötte utasait, amjd kijelentette, hogy a hajó csak este indulhat, mert még hiányos a felszerelése. Az utazók felajánlották segítségüket, de a kapitány nem fogadta el. Tartott attól, hogy vissza fogják kérni a pénz egy részét a munkáért cserébe.
Így hát nem akadt semmi tennivalójuk. Leültek a partra, és nézték a hajókat, a tengert. Az öreg vitorlák tanuskodtak a hajók koráról, óceánokat, világokat bejárhattak valamikor, amikor még béke honolt. Olyan messzire juthattak el, ahova sokaknak még a képzelete sem ér el. Olyan kalandokat élhettek már meg, amiket az öregek mesélnek unalmas téli estéken. Bëlnek és Qwâmbiinak teljsen új élmény volt a tengeren utazás, hiszen soha életükben nem jöttek ilyen messzire otthonuktól. A tünde életében nem látta még a tengert, egy új fantasztikus élménnyel lett gazdagabb. Igaz, vizen utazott már, mikor a Hajnal-patakon csónakázott Endariëllel. Qwâmbii már látta a tengert, számára nem volt újdonság. Sokszor ment el a Qryxi-öbölbe fürdeni. Sokszor kilátogatott a partra, mert azt hallotta, hogy ott élnek furcsa, sárkányszerű lények, melyek jártak a többi elveszett földjén bolygójuknak. Többször órákig kémlelte a vizet, de mindig eredménytelenül. A lények soha nem mutatkoztak. A fiú ilyenkor szomorúan ment haza, és megfogadta, hogy soha nem hisz semmilyen mesében. Ez addig tartott, míg újra nem hallott valamit a lényekről, ami felkeltette az érdeklődését. Ilyenkor újra kiment a partra. Hajón soha nem utazott, Handorio Szent Földjét soha nem hagyta el, egy pillanatra sem. Katonatársaival ellentétben a Gonosz Földre sem ment át, sőt, ellenezte a „tisztogató” hadjáratokat. Emberpocséklásnak gondolta, és nem sokkal később, de sok katona halála után a vezetőket is meggyőzte. De hol van már a Határvidék?! Nagyon régen elhagyta már azt, most itt ül a parton, és várja, hogy elhagyhassa azt a földet, amiért eddig életét áldozta, azért, hogy ezek után az életét áldozza más földön, országáért.
A hajó lassacskán készen állt az indulásra, és a kapitány megadta a jelet a beszállásra. Libasorban lépkedtek fel a hajóra, amikor hirtelen hatalmas kiabálást és lódobogást hallottak a hátuk mögül. Egy lovas ember kanyarodott ki az egyik utcából a parti sétányra. Kezében magasan valami zászlószerűt tartott. Ott lóbálta, közben meg egy nevet kiabált. A Horiqét! Mikor a mágus meghallotta, megfordult a deszkán, és jobban szemügyre vette a lovast. Még messze volt, és arcát ruha fedte, nem ismerte fel. Gyönyörű paripája szélsebesen vágtatott, meg se kottyant neki az ember súlya. Mikor odaért a hajóhoz, levette arcáról a kendőt. Geflódël volt az! Horiq megingott a deszkán a csodálkozástól, majdnem vízbe esett, de szerencsére hamar észhez tért.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte a mágus.
- Levelet hoztam Bëlnek és Qwâmbiinak. - kezdte a tünde - Hol vannak? Hívd ide őket!
Horiq azon nyomban sarkon fordult, hogy szóljon társainak, de útját a kapitány keresztezte.
- Bocs öcsi - fordult azonnal Geflódëlhez - ez a hajó kifutott, tünés innen!
- Hé! - kiáltott rá a mágus - kicsit finomabban, különben ugrott az ajánlatom. Az ifjú velünk jön!
Horiq háttal állt Geflódëlnek, így nem láthatta az arcát. A tünde úgy megdöbbent, hogy szinte hallani lehetett a szíve dobbanását. Ő csak két levelet hozott, de nagyon úgy tűnik, hogy neki is menni kell. A mágus eldöntötte sorsát.
- Dehogy jön velünk! - háborodott fel a kapitány - Három emberben állapodtunk meg! Semmi több! Nincs több pénzetek, nem tudjátok kifizetni!
Most a mágus sem tudott mit tenni, ebben igaza volt a kapitánynak.
- Itt a lovam! - vágott bele a tünde, aki miután felfogta, hogy mit kell csinálnia, boldogan tartott volna az emberekkel - ha elviszel, megkapod. Messze nem találsz még egy ilyen állatot.
- Rendben, jöhet! - sóhajtott a kapitány, majd átkiáltott a szomszéd hajóra - Serden! Itt a tartozásom, tedd el! - majd újra Geflódëlhez fordult - Vezesd oda a lovat!
A tünde engedelmeskedett a kapitánynak, majd sietve felugrott a hajóra, ami a Szivárvány nevet viselte. Fent megállt a kapitány előtt, és kinyújtotta a kezét.
- Geflódël vagyok!
- Én meg Graen, a Szivárvány kapitánya. - mutatkozott be kissé mérgesen.
- Hanyadik évedet taposod?
- Miért fontos ez? - kérdezett vissza egy kicsit ingerülten Graen.
- Csak. - válaszolt röviden a tünde.
- Negyvenhárom. - nyögte ki végül.
- Akkor tudod kinek mondd azt, hogy öcsi!
- Miért, te mennyi idős vagy?
- Komolyan tudni akarod?
- Igen.
- Kilencszáznyolcvanegy!
Mikor Geflódël otthagyta, még annyit mondott, hogy „persze”, de aztán nem foglalkozott többet a tündével. Kiosztotta a parancsokat, majd elfoglalta helyét a kormánynál. Matrózai leengedték a vitorlákat, amikbe hirtelen belekapott a szél, és a hajó könnyedén siklott az ismeretlen óceán felé. Tardun egyre távolodott. Az utazók – immár négyen – elindultak, hogy igazi kalandokat keressenek egy teljesen ismeretlen világban.
- De örülök, hogy itt vagy! - örvendezett Bël.
- Hát, nem sok híja volt, és ott maradok. - válaszolt a barátja.
- Nem érdekes, a lényeg, velünk tartasz.
Geflódël még mindig nem tudta felfogni a történteket, de hamar átadta a leveleket Bëlnek és Qwâmbiinak, ők meg félrevonultak Horiqkal. A mágus nekitámaszkodott a hajó oldalának, és miközben a tündével beszélgetett, a messzeséget, a földet fürkészte. A föld egyre távolodott, s mikor a sötétség is leereszkedett, a világítótorony fényei sem látszottak többé. A hajó átadta magát az óceán sodrásának, amely ezernyi veszéllyel tudta volna meglepni a békés utazót. Ha eme veszélyek egyszerre zúdulnának az ártatlan vándor fejére, akkor nem lenne ember a földön, aki túlélheti. Hiába hatalmas mágus, mint Horiq, hiába nagyszerű harcos, mint Qwâmbii, és hiába kitűnő íjász, mint Bël és Geflódël. Ezekkel a képességekkel semmit nem értek volna a tenger haragja ellen, még akkor sem, ha egyébként hadakat győznének le.
A két utas elbeszélgetett a történtekről, Qwerről, a gondokról a városfal alatt, a kocsmáról. Geflódël izgatottan hallgatta, és nem tudta megérteni, hogy hogy lehetnek ilyen meggondolatlanok az emberek, hogy a helyett, hogy két szót szólnának, inkább lenyilazzák fajtársaikat. Számára ez felfoghatatlan volt. Egy tünde soha nem tenne ilyet, és nem csak a neveltetése miatt. Később ő is elmondta, hogy megérkezett Qwer, és meg is kapta a jutalmát.
Bël izgatottan bontotta ki a hófehér borítékot. Olyan finom tapintású papír volt, hogy nem volt szíve széttépni. Mikor óvatosan felfeszgette, kicsúszott belőle egy gyűrű. Bël észre sem vette, inkább a levéllel foglalkozott. Örömmel olvasta a gyönyörű írást.
Egyetlen szerelmem, Bël Ioreth:
Kevés idő telt el mióta elmentél, egy tündének még kevesebb, de nekem már nagyon hiányzol. Egy hónapja még el sem tudtam képzelni az életem nélküled, most pedig végig kell élnem minden nap. Keserű ez a magány, és még rosszabb az, hogy nem tudom, hogy valaha látlak-e még. Bízok küldetésetek sikerében, de emészt a bánat, mert hiába lesz szabad a világ, ha elveszítelek, számomra megszűnik létezni. Tudom, hogy önző dolog, de inkább maradtál volna itt, és vártuk volna meg a véget, de együtt, szerelemben. Ha meg kell halnom, azt is inkább melletted tenném, nem távol, messze az ismeretlenben. Epedő szívvel várlak vissza. Sóvárgó tekintettel figyelem minden nap az erdőt, a messzeséget. Naponta mászok fel az Ergonil tetjére, hogy onnan nézhessek el oda, ahol az ég találkozik a földdel, de nem látlak, nem látlak sehol, hiába meresztem a szemeim. Hozzá kell szoknom, hogy nem találkozik pillantásom a tieddel, nem érhetek hozzád, és arcod is csak emlékként maradt meg nekem. Elérhetetlen messzeségben vagy, ahonnan csak a jószerencse hozhat haza egyetlen szerelmem. Remélem hamar megkapod levelem, ha tudsz írj vissza, Geflódël elhozza nekem. Legalább ennyi örömöm had legyen végtelen magányomban.
Csókol:
Endariël
Bël mikor elolvasta a levelet, letette maga mellé. Szemében üveggolyóként gyűlt össze egy könnycsepp. Lassan végiggurult arcán. Nem sokkal utána követte a többi is. Keserves zokogásba kezdett. Szinte már elhitte, hogy tényleg nem látja viszont kedvesét. Eddig bizakodva tekintett előre a küldetésük felé. Most ez semmiképp sem sikerült. Már-már arra gondolt, hogy jobb lenne visszatérni még most, hogy közel vannak a szárazföldhöz. Honvágya, és az, hogy kedvesét viszontlássa egyre nagyobb erőt vett rajta, és mikor már kirohant a fedélzetre, hogy közölje Horiqkal a döntését, eszébe jutott, hogy miért is van itt. Ahogy meglátta a mágust felerősödött benne az az érzet, hogy ő ide tartozik, és szerelem ide vagy oda, neki tovább kell menni, és meg kell küzddeni minden egyes veszéllyel. Ha sikerül neki, visszatérhet. Ha elbukik, vele együtt elbukik az egész világ. Akkor meg már mit ér a szerelem?! Visszament a kabinjába, és újból elsírta magát. Most már biztos volt benne, hogy marad. Csupán Endariël gyönyörű lénye hiányzott neki. Az a csodálatos fél-tünde nő, akiért mindenre képes lenne. És most, ha ezt kell érte teljesíteni, akkor ezt fogja. Felvette a gyűrűt a földről, ráakasztotta a medálja mellé a láncára.
- A feladat, és a cél. - mondta magában.
Egy másik kabinban egy másik nagyszerű harcos bontogatta a levelét. Ő nem azért nem tépte szét, mert a papír értékes volt, hanem az az írás, amivel neve rá volt írva, az nem hagyta, hogy csúnyán bánjon vele. Az egyszerű paraszti írás most sokkal szebbnek tetszett neki, mintha valami díszes tündeírás lenne. Könnyeitől nem látott, így sokszor megtörölte kendőjével a szemeit. Később annyira átnedvesedett, hogy száraz felület nem maradt rajta. Ekkor egy hatalmas dobással az ablakon keresztül a tengerbe dobta azt a kendőt, amiért nem kevés pénzt áldozott egy nappal ezelőtt. Lassan kibontotta a levelet, és olvasni kezdte a homályos betűket.
Drága Fiam!
Nagyon örülök, hogy elvállaltad ezt a küldetést. Nemes célért teszed, embertársaid érdekében. Ebből látszik, hogy jó ember lett belőled. Nem saját célod után koslatsz, hanem becsületesen harcolsz hazádért, népedért. Ezzel mindannyiunknak segítesz. Népünk hálás lesz majd neked, ha visszatérsz, és én tudom, hogy visszatérsz! Érzem a lelkem mélyén, tudom, mert valami legbelül azt súgja, hogy családunk újra együtt lesz. Hiányzol édes fiam, de érzéseimet hátraszorítom, és inkább teljes szívből biztatlak, hogy kitarts, és ne veszítsd el hited. Azt a hited, amely segít mindenben. Azt a hited, amely kisegít a bajból. Azt a hited, ami azt súgja neked, hogy apádat visszahozod. Ügyes légy kisfiam, te vagy a legbátrabb.
Nagyon szeretlek!
Anya
A levél nem volt hosszú, de Qwâmbii órákig olvasgatta, lassan a nap is felkelt, mire le tudta tenni. Ekkor is csak azért, mert az álom elnyomta. Szemei már nem engedelmeskedtek a tudatának, egy önálló döntést hozva becsukódtak. Az ifjú harcosnak akkora lendületet, és kedvet adott anyja levele, hogy érezte mostmár csak győztesen kerülhet ki a csatákból. Rajta kívül senkije sem volt, így mindennél többet ért neki. Egy percig nem sajnálta, hogy eljött otthonról, és bár hiányzott Ptaeniin, tudta, hogy csak úgy látja viszont, ha teljesíti feladatát.
Reggel kevés mozgást lehetett látni a hajó fedélzetén. Horiq és Geflódël beszélgettek az orrban. Rajtuk kívül csak a kormányos tartózkodott a helyén, aki unottan támasztotta a kormánykereket. Nyugodtan otthagyhatta volna, akkor se tértek volna el a helyes iránytól. A szél szelíden fújdogált pontosan a megfelelő irányban. A vitorlák nem igazán duzzadtak meg, de a haladáshoz bőségesen elég volt. Néha-néha feltűnt egy-két matróz, de hamar vissza is mentek kabinjukba. A kapitány nem jött elő. Egésznapos pihenőt vett ki. Bël és Qwâmbii még nem keltek fel, mikor már a másik két utazónak megkordult a gyomra. Úgy gondolták, hogy majd a matrózokkal együtt bőséges ebédben lesz részük, de hamar rá kellett jönniük, hogy tévedtek. A kapitány szinte két lábbal rúgta ki őket az étkezőkabinból, azzal az indokkal, hogy az ebédért meg kell dolgozni. Így nem jutott nekik más, mint az az ennivaló, amit magukkal hoztak. Érdekes módon Horiq azóta csak azt ette, mióta kijöttek az erdőből, de mégse unta meg. A tündék étele ugyanolyan ízletes volt, mint első alkalommal. Ettől függetlenül szívesen megevett volna egy egész fazékkal Gudiék pörköltjéből. Lassan telt az idő, az időjárás semmit sem változott, és bármerre néztek, csak a hatalmas kettéosztott kékséget látták, ami körülvette kicsiny hajójukat. Senki nem tudta, hogy a mi van a messzeségen túl, csak annyit, hogy ha előre néznek akkor előbb-utóbb Irgunon pálmafás partjait fogják meglátni, bár még mos igen messze volt, még Geflódëlnek is. Oldalt pedig az ismeretlen, ahol ember, se ember, se tünde nem járt, és valószínűleg nem is fog. Aki valaha el is indult, az soha nem tért vissza, az otthoniak soha nem kaptak üzenetet róluk, és onnan soha nem jött hajó. Teljes ismeretlenségbe burkolózott az a vidék. Horiqot sokkal jobban érdekelték a tünde történetei a városról. Geflódël elmesélt minden mozzanatot, ami azóta történt, mióta elhagyták az erdőt. Horiq, akit nem igazán érdekeltek a pletykálkodások, most nagy figyelemmel hallgatta a tündét. Mikor valami ismerős nevet hallott, egy alig látható mosoly futott végig fiatalos, de sokat tűrt arcán. Majd később ő is elmesélte a kalandjaikat. Ekkor már Qwâmbii is csatlakozott. Sokat aludt, bár ágya nem volt igazán kénylemes. Nem szólt bele Horiq beszámolójába csak néha bólogatott.
Mikor Bël felkelt félrevonultak Geflódëllel, beszélgetni. Neki is elmondta az erdő dolgait. Horiq és Qwâmbii maradtak a hajóorrban. Az ifjú harcos Vrégo vallásáról érdeklődött, mellette pedig a térképeket nézegették, és próbálták kiszámolni, milyen messze lehetnek a szigettől. Arra jutottak, hogy még két hét biztosan kell, ha ilyen tempóban tudnak haladni tovább. Persze ebbe nem sok beleszólásuk volt, csak a természet dönthette el, hogy mit szán az utazóknak. Az pedig Dareth rémuralma óta nem igazán mutatta jobbik arcát.
Estig elvoltak így. Akkor újra ettek, és eltűntek kabinjaikban. Nem fáradtak igazán el, hiszen semmit nem cisnáltak egész nap, de jól esett egy kis alvás.
Egész hetük így telt. Az időjárás se változott. Ugyanaz a szélcsendes, borús idő volt, mint indulásukkor. Néha el-eleredt az eső, de nagyobb viharok nem törtek ki. Élelmük egyre csak fogyott, de nem volt mit tenni, nem kaptak többet. Szomorúan nézték, hogy még mindig nem lehet partot látni, mikor már csak három napra van étel, és azzal sem laknak jól. A kapitányt ez nem érdekelte, még mindig tartotta magát nézetéhez. Amikor pedig munkát kértek az utazók, nem kaptak. Qwâmbii már gyűlölte a kapitányt, és többször mondogatta, hogy egyszer elvágja a torkát mérgében.
Újabb hét telt el úgy, hogy földet nem láttak. Élelmük elfogyott, így nem tudtak mit csinálni, csak koplalni, és várni, hogy végre kikössenek. A tündéken nem is igazán látszott az ennivaló hiánya, tűrtek egyetlen szó nélkül, de barátaik miatt ők is mérgesek voltak. Horiq nem mutatta ki az éhségét, de meg bírt volna enni három egész disznót egyhelyben. Az ifjú harcos láthatóan szenvedett. A hajó orrában kucorogtak, mikor Qwâmbii nem bírta tovább.
- Ha most azonnal nem ad nekünk enni kiírtom az összes matrózát, meg az egész családját! - ordította.
- Hé! - kiáltott rá Horiq - Ne mondj ilyet, még akkor sem, ha tényleg igazságtalan. Ne hagyd, hogy előjöjjön benned a gonosz, mert az nem vezet jó útra.
- Miért mi történik, ha gonosz vagyok? - kérdezett vissza Qwâmbii, akinek az éhségénél csak kiványcsisága volt nagyobb.
- Semmi, de legyél jó. - mondta a mágus.
- Jó, de akkor is éhes vagyok.
- Van egy ötletem! - szinte kiáltott Bël, de a többit már suttogva mondta, nehogy az üres fedélzeten meghallja valaki.
Mindannyian beleegyeztek, de egyelőre semmit nem csináltak, csak vártak, várták, hogy lemenjen a nap, és az éjszaka leple elhozza a mindent eltakaró sötétséget. Észre sem vették, hogy most azt várják, amit eddig megpróbáltak elkerülni.
Leáldozott a nap, és mindenki eltűnt a fedélztről. A kormányos egy karóval kitámasztotta a kormányt, és bement kabinjába. Az utazókat nagyon bosszantotta a legénység hanyagsága. Qwâmbii többször elmondta, hogy jobban járt volna, ha úszva teszi meg ezt az utat. Mikor teljesen kitisztult a hajó, még az a néhány egér is bebújt a lyukába, elindultak a kamra felé. Két oldalról közelítették meg az apró kabint, ahol feltételezhetően az élelemraktár volt. A fal mellett kúsztak végig, nehogy meglássa őket valaki. A tündéknek egy léptük nem hallatszott, de az emberek csizmájának a surranását lehett hallani, azt is csak tünde füllel. Nagyon vigyáztak, nehogy feltűnjenek, és bár az béjszaka védte őket, az sem ért volna semmit egy felfegyverzett matróz ellen.
Lassan elérték az ajtót, ahonnan halványan pislákoló gyertya tüze világított ki. Valaki van bent! Várni kellett, de nem akart kijönni. Horiq gyomra hatalmasat kordult, de szerencsére nem hallotta meg a bent tartózkodó ismeretlen.
- Qwâmbii! - suttogta társa fülébe a mágus - Oltsd el a lángot!
Az ifjú csak nézett, hogy mit akar tőle a mágus. Körbenézett magán, de sehol nem látott tüzet.
- Azt ami a kamrában van. - segített neki Horiq
- Hogy? - értetlenkedett Qwâmbii.
Horiq tudta, hogy nem kell ezt megválaszolnia, úgyis rá fogjönni magától. Így is történt. Qwâmbii számára egy pillanatra meszűnt a külvilág, és csak egyetlen pont létezett. Az a kis gyertya, amin egy kis láng égett, ami számára az életet jelentette. Most ezt az életet kellett megszüntetnie. Számára nem is volt akkora jelentősége, így gondolt egyet, és a láng kialudt. Abban a pillanatban Horiq újabb utasításokat adott.
- Bël, Geflódël! Bementek, és megkötözitek azt, aki benn van, én őrködök, Qwâmbii pedig hoz ki ennivalót. Gyerünk, gyorsan!
Úgy is történt. A két tündének nem volt sok dolga. Hamar megkötözték a részeg, matrózt, aki éppen akkor is a kapitány pálinkás üvegeit dézsmálta. Bekötötték a száját, és végigfektették a polcok alatt. Ekkor beugrott Qwâmbii is, aki elkezdett vonszlni egy nagyobb zsákot. Nem volt nehéz, de a táplálék hiánya miatt nehezen esett neki nagy erőfeszítéseket tenni. Beletelt egy időbe, még elvonszolta az ajtóig, ahol a mágus várta. Már a tündék is kimentek, csak egyedül maradta a sötét kamrában. Pontosabban ő hitte így.
Közel volt az ajtóhoz, amikor egy jéghideg pengét érzett a nyakán. Ezek szerint a részeg matróz nem egyedül volt benn a kabinban. Qwâmbii megállt, nem mert meg se mozdulni. Barátaira nem számíthatott, mert nem kiálthatott. Nem tudta mit tegyen. Az ismeretlen támadó nem szólalt meg, csak tartotta a pengét az ifjú nyakán. Ekkor Qwâmbiiban felgyűlt az összes méreg, és egy mozdulattal, hatalmas ordítással átdobta a nem éppen kistestű matrózt a vállán. Ügyet sem vetett arra, hogy kiáltásával felverte a hajón lévő összes embert. Ha az nem lett volna elég, akkor a polcok törésére, üvegek csörgésére mindenki felfigyelt volna. Miután a matróz leesett a földre Qwâmbii szempillantás alatt kardot rántott, és szinte öszönösen szúrta át áldozata szívét. Halkan szállt el a lelke. Qwâmbii kihúzta kardját az élettelen testből, és rohant ki a többiekhez, akiket már körbevett a hajó legénysége.
A kapitány kivont tőrrel, hálóingben állt legelől, és épen magyarázatot követelt Horiqtól. A mágus őszintén beszélt. Elmondta, hogy miért kellett ételt lopniuk.
- Te rohadék! - fakadt ki Graen - Nem elég, hogy a saját és embereim életét kockáztatom nap mint nap, hogy nektek kényelmes és nyugodt utatok legyen. És ez a hála?
- Nem kaptunk enni! - üvöltött a kapitány képébe a mágus.
- Mert nem fizettétek ki!
- Mert nem volt pénzünk!
- Az nem az én bajom.
- Akkor most ki a rohadék?
- Ne szidjál, mert kikaparom a szemed.
Ekkor előlépett egy erős termetű tengerész
- Kapitányom! Szerintem igazuk van. - mondta.
- Ki engedte meg, hogy megszólalj? - kérdezte Graen.
A kapitány odafordult a matrózhoz, és egy gyors mozdulattal mellébe mártotta tőrét. A nagy matróz holtan csuklott össze. Graen diadalmas tekintettel fordult vissza a mágushoz, tekintetéből áradt a dicsőségvásy. Büszkán kihúzta magát, és éljeneztette a tömeggel. Ez az állapot nem tartott sokáig nála.
Seb nyílt a torkán, majd szépen lassan egy véres penge is kibújt belőle. A hatalmas kapitány elvesztette egyensúlyát, és áldozata sorsára jutott. A halott matróz jóbarátja döfte át kapitánya torkát.
Ekkor a tömegből három ember beállt a kapitánygyilkos mellé. Ezek négyen a négy utazó mellé húzódtak kivont karddal. A többieknek sem kellett sok idő, hamar mindegyikük kezében fegyver villant. Huszan lehettek, de most ez a maroknyi csapat is nagy ellenfélnek számított a fáradt, éhes utazóknak. Egyiküknek sem volt kedve a mészárláshoz, de nem igazán volt mit tenni.
Az ellenfél még várt, majd egy kis topronygos emberke támadásra buzdította társait. Elindították a rohamot az utasaik, és hajdani társaik ellen. Rendezetlenül indították a támadást. Hárman az első sorból hamar felnyársalták magukat a védekezők kiálló kardjaira. Egy erősebb matróz egy villámgyors mozdulattal levágta a kapitány gyilkosának fejét. Az végiggurult a padlón, és az egyik tapasztalatlanabb matróz hasra esett benne. Őt már csak át kellett szúrni. Ezt a nem éppen hálás feladatot Qwâmbii végezte el. Most nem érezte a harcot, nem is igazán volt kedve hozzá, mint máskor. Nem szivesen ölt, csakis azért mert meg kellett tennie. Vagy ő végzett ellenfelével, vagy őt ölték meg. Most nem a cél hajtotta, hanem a gyűlölet. Védett, szúrt, vágott, zúzott, mindig ahogy sikerült. Csak az érdekelte, hogy kevesebben legyenek az ellenfelek. Horiq próbálta kímélni ellenfeleit, még akkor is, ha ők a vérét akarták. Többet belökött a vízbe, de azok különös módon nem bukkantak fel újra. Elnyelte őket a tenger. Akikkel nem tudott így végezni, azoknak porrá zúzta a koponyáját. Ő sem örült ennek na felkelésnek, de nem tehetett mást, harcolt. A tündék egymás mellett állva, hátulról lövöldöztek. Többször azomban el kellett tenniük az íjat, mert túl közel merészkedett egy-egy matróz. Ezeket hamar szétszabdalták a kőkemény mithrillpengés tőreikkel. Már láthatóan elfogytak az emberek, mikor már mindannyian elfáradtak. Qwâmbii kapott egy vágást a lábára, így már fel sem tudott állni. Bevonszolta magát az egyik sarokba, ahol biztonságban érezte magát. Onnan ülve lövöldözött tündeíjával azokra az emberekre, akik feltűntek. Általában pontos volt, de nyugodtan lövöldözhetett volna minden egyes szúnyogra, úgysem fogyott volna ki töltényből.
A kis csata lassan véget ért. Három ember maradt az utazókon kívül élve a fedélzeten. Az egyik a kormányos volt, egy aki átállt, a harmadik pedig a részeg, aki még mindig megkötözve aludt a kamrában. Éppen egymással vívtak, mikor Horiq és a két tünde odaálltak melléjük. Egy ideig nézték őket, nem avatkoztak be, majd megszólalt a mágus.
- Mostmár fejezzétek be! Ennek semmi értelme! Nem elég, hogy az összes társatok a földön fekszik holtan. Biztos, hogy valamelyikőtök meg akar halni még?
Ekkor a kormányos leeresztette kardját, és arrébb ment két lépést. Ott újra fölemelte fegyverét. Valami idegen nyelven mosmolt valamit, majd hasbaszurta magát. Saját kezével vetett véget annak az életének, amiért az előbb még kétségbeesetten harcolt.
Mikor a csata zaja már nem hallatszott, és lecsillapodott a hajó, a megfogyatkozott legénység elkezdte tervezni a továbbiakat. A levegőben egy kevés kétségbeesést lehetett érezni, hiszen egyetlen ember maradt aki addig is a hajón szolgált. És az is éppen az egyik kukta volt, aki soha nem járt a Szivárvány fedélzetén, miközben az vizen úszott. Szegénynek mindig lenn kellett dolgozni a konyhában, hiszen a szakács egy dagadt, lusta, de bélpoklos ember volt. Annyit evett, mint az összes többi ember. Szinte csak rá kellett főzni. A részeg, mikor elengedték, kijózanodott, és megtudta mi történt, a vízbe vetette magát.
Miközben tanakodtak a továbbiakon észre se vették, hogy kivilágosodott. A nap gyönyörűen ragyogott, igaz csak azok felett a borzasztó, már-már fekete felhők felett, amik eltakarták a földtől. Csak néhány napsugár jutott át ezeken a hatalmas páratömbökön. Qwâmbii nagyon unta a beszélgetést, mert számára úgy tűnt, hogy folyton ugyanazt beszélik meg, nem tudta, hogy egy ilyen hajóútat pontosan hullámról hullámra meg kell tervezni, yhogy azt sem, miféle lények vannak ezen a részén az óceánnak. Igazából semmit nem tudott a tengerről, csak azt, hogy nagyon jól lehet aludni a partján a pálmafák alatt. Most ez már nagyon messze volt. A jó szorakozás helyett a hullákat takarította le a fedélzetről. Itt nem tudta volna elásni őket, azért egyesével a tengerbe dobálta, mindért elmondott egy Vrégo-imát, amit nemrég tanult Horiqtól. Tetszett neki, bár nem értette, hogy mit mond. Mikor az utolsó tengerészt is „eltemette”, visszament a többiekhez, akik még mindig a térkép felett görnyedtek. Nem volt kedve visszamenni, így a hajó elejébe leült, és elkezdett enni. Igaz, hogy a csatat után hatalmasat laklomáztak, de ő akkor is éhes volt. Étel pedig mostmár bőven akadt. Mikor végzett vállára hajtotta a fejét, és egyből elaludt.
Horiq is nem sokkal később nyugovóra tért. A többiek pedig a hajókormányhoz másztak fel. Guioo megmutatta az alapvető fortélyokat, hogy a tündék is tudják irányítani a hajót. Ő se vezette méág soha, de az alapokat kitanulta, vagy a korábbi uztazásaiból, vagy pedig szakkönyvekből és tekercsekről. A hajózás ugyanis ősi mesterség Tirunen egész területén, igaz mostanság már nem nagyon utaznak, hisz nincs hova menni. Csak Irgunonra vagy Mágusföldre lehetne hajózni, de ennek a három szabad országnak a kapcsolata az utóbbi időben túlzottan megromlott. Az összes ország a másikban keresi a hibát, mindenki a másikat okolja Dareth hatalma miatt.
Bël maradt csak fell a kormánynál, és nagy örömmel tekergette. Persze csak bizonyos kereteken belül, úgy hogy se neki, se társainak ne essen bajuk. A Szivárvány vígan siklott a végtelen tengeren egyenesen Irgunon szigete felé. A tünde meresztette a szemét, de nem látott semmit. Csak néha egy-egy sziklát, de azt is valamelyik oldalán. Guioo megmondta neki, hogy igaz, hogy nem tudja, hogy merre járnak, viszont az biztos, hogy a sziget elöttük fog kitűnni a vízből. E miatt beszéltek annyit a csata után.
A napok unalmasan teltek egymás után. Az utazóknak semmi dolguk nem volt, csak annyi, hogy egy ember irányba tartsa a hajót. Azok a kis sziklák, amiket a tündék éles látása észrevett, kicsiny kis szigetek voltak, melyek vagy lakatlanok voltak, vagy pedig valamilyen érdekes, ismeretlen élőlények lakták, akikkel talán jobb is volt nem találkozni. Qwâmbii már nagyon kezdte unni az utazást. Nem látott semmit csak a kék vizet, ami sokszor szürkének látszott a sok sötét felhő miatt. Ő nem látta azokat a kis szigeteket sem, amik talán egy kis változatosságot hoztak volna ebbe a monoton semmibe.
Egy napon azomban egy várva várt felkiálltás törte meg a csendet.
- Föld a láthatáron! – kiáltott Geflódël az árbóckosárból.
Ezekre a szavakra mindenki kirohant a fedélzetre, és a távolt figyelték. Egy órán keresztül mosolyogva álltak a hajó elejébe, de semmit nem láttak. Ekkor a vigyor eltűnk az arcukról, és mintha összetört volna bennük valami szomnorúan fordultak a tündékhez.
- Miért kell velünk szórakozni? – kérdezte Qwâmbii.
- Én komolyan mondtam, hogy földet látok. – válaszolt neki Geflódël – és most már Bël is látja.
- Úgy van. – helyeselt a másik tünde.
- Jó, de mi még nem látunk semmit.
- Persze, ti csak emberek vagytok. – mondta viccesen Bël.
- Köszönjük szépen. – Fordult el az ifjú harcos.
Leült a padlóra, és fel sem állt addig, amíg Horiq is el nem kiáltotta azt a bűvös szót, amire több mint egy hete vár, szinte kétségbeesetten. Most felállt, és meglátott néhány halványkéken tündöklő csúcsot a távolban, ami már az új országot jelentette, amiről semmit nem tudott, főleg azt nem tudta, hogy mi vár ott rá és társaira.
