IV. Fejezet

Új remények

      Bëlt különös örömkiáltások zavarták fel megszokott délutáni álmából. Gyorsan felöltözött, és kirohant szobájából a palota egyik erkélyére. Onnan figyelte a hatalmas tömeget, ami lent gyülekezett, valami nagy, szürke dolog fölött. El sem tudta képzelni, mi lehet az. Arra meg, hogy az erdő rettenetes szörnye feküdne városukban, gondolni sem mert. Pedig az volt. Lerohant, utat tört magának a tömegben, és már ott is állt a szörny orra előtt, ami még mindig eszméletlenül feküdt. Nem győzte figyelni. Nem csupán a szörny véres látványától, hanem magától a lététől undorodott. Ez volt az a dög, aki megölte szeretett anyját. Úgy érezte, ezt valahogy meg kell rajta bosszulnia. Slimok meg sem mozdult, Bël már-már azt hitte, Qwâmbii végzett vele. Nem bírta tűrtőztetni magát, belerúgott az állat fejébe. Erre Slimok visszanyerte eszméletét és megrázkódott. A tömeg hátraugrott. Egy tündét maga alá temetett a hatalmas test, de hamar kiszabadították a többiek, így komolyabb baja nem esett. Slimok még vergődött néhány percig a kötelek szorításában.
    Nem sokkal később megjelent Gelflódël is. Odament Bël mellé, és ő is az állatot bámulta.
 - Szép. - mondta.
 - Az. - nyugtázta Bël.
    Nem beszéltek többet, csak nézték magát a veszedelmet. Mindkettőjükben különböző érzelmek kavarogtak. Gëflódel úgy érezte, hogy a tündék ideje hanyatlóban van, hiszen ők több, mint egy évszázada üldözik Slimokot, és eddig meg sem tudták sebesíteni, két jött-ment idegen pedig élve elhozza a városba. Erről eszébe jutottak az utazók.
 - Hol vannak a legyőzőik? Hol vannak az emberek? - kérdezte Bëltől.
 - Nem tudom. - válaszolt.
    Hirtelen neki is eszébe jutottak népe megmentői. Nem tudta, hol vannak, élnek-e még egyáltalán. Elindult hát, hogy megkeresse őket. Ekkor már javában délután volt. Az az idő, amikor a legtöbb tünde kint van az erdőben. Haladni alig lehetett közöttük.
 - Hol vannak az emberek? Nem láttad őket? - kérdezte Bël minden tündétől, aki az útjába került. Mindenki nemmel felelt kérdésére.
    Rohangált hát össze-vissza a városban. Végül arra a tisztásra ért ki, ahol apja a tegnapihoz hasonlóan a többi tünde úrral tárgyalt. Odarohant az asztalhoz.
 - Apám! Apám! - üvöltötte illetlenül - Hol vannak az emberek?
 - Elmentek Slimokra vadászni, vagy már eltűntek a városból. - hangzott a felelet.
 - Nem, nem! Slimok itt van! Ott fekszik a palota kapujánál. De az embereknek nyoma veszett.
 - Hogy? Idehozták azt a rohadt dögöt? Ilyen aljas tettet. Gyorsan zavarjátok ki azt a szörnyet a városomból - ordított a király és már intett is embereinek.
 - De Apám! Nem te kérted őket, hogy hozzák elébed Slimokot?
 - Azt kértem, de holtan! Gyorsan őrök, íjászok!
 - Slimok meg van kötözve. Mozdulni sem tud.
 - Micsoda?
 - Ahogy mondom. Az emberek elhozták nekünk azt az állatot élve, és most nem tudom hol vannak, mi lett velük.
    Gandorel szívéről láthatóan hatalmas kő esett le.
 - Fiam, legözelebb beszélj érthetően. Van nekem így is elég bajom, nem kell külön bosszantani. - mondta a király. Megengedett egy kis mosolyt is - Most menjünk, nézzük meg.


    Miközben a tündék Slimokot bámulták, az egyik fán, egy házban a tündék orvosa Horiq életéért küzdött. Elkeseredettebb harc volt ez, mint a zombik elleni háború bármely eddigi csatája. Az orvos, Onderil mindenféle gyógyfüvet kipróbált, különböző varázsszavakat mormolt, de nem hatott semmi. Horiq mozdulatlanul feküdt az ágyon. Még lélegzett, de szíve egyre lassabban vert. Qwâmbii ott állt bent a szobában és elkeseredetten, könnyezve nézte barátja szenvedését. Ő már megtette, ami tőle tellett, most az orvos kezében volt a sorsa. Onderil is elvesztette a reményt. Nem tudott mit tenni, összekevert még két füvet, kifeszítette a mágus száját, majd leöntötte a torkán a szert. A mágus most is ugyanúgy reagált erre, mint a többire. Az orvos most már nem tehetett semmit. Hirtelen felindulásból felpofozta Horiqot, aki azon nyomban felült az ágyában, elordította magát, majd nyögdécselkve visszafeküdt.
 - Horiq! - térdelt le mellé Qwâmbii - Mid fáj?
 - Mindenem, mindenem. - nyögte a mágus - A kezem és az oldalam.
 - Rendben. Mostmár meggyógyult. Hiába az összes orvosság. Az ősi jól bevált módszert kell alkalmazni. - mosolygott az orvos.
    A fiú ezt nem találta mulatságosnak, ő aggódott barátja egészségéért.
 - Meg fog gyógyulni. - biztatta Onderil - Most már elmehetsz.
    Qwâmbii megfogadta a tanácsát. Magára hagyta Horiqot az orvossal. Érezte, hogy barátja él. Teljes erejével rá koncentrált, ugyanúgy, mint gyerekkorában tette érezte barátja minden mozdulatát.
    Lassan lépkedett lefele az orvos házához felvezető lépcsőn. Ha akart volna sem tudott volna gyorsabban menni, mert sérülései - még ha nem is voltak olyan  komolyak, mint amelyek Horiq sebei - fájtak. Több helyen be volt kötözve. Saját magát látta el, nem kívánta, hogy Onderil akár csak egy pillanatra is levegye a szemét barátjáról.
    Félúton újra rákoncentrált Horiqra. Érezte, hogy a mágus légzése újra a régi. Az orvos éppen akkor rögzítette karját egy tartósínnel. Megynyugodott hát, és lassan bandukolt lefelé.
    Még le sem ért a lépcsőn, máris hatalmas üdvrivalgás köszöntötte. Az összesereglett nép a nevüket kiabálta. A lépcső alján már várta Gandorel, mellette Bël állt. Mögöttük ugyanaz a két tünde, akik elkísérték a királyt a fákhoz, ahol ki voltak kötözve.
 - Fényeskedjék nevetek az idők végezetéig nemes emberek! - kezdte Gandorel - Ti, kik megszabadítottatok minket a Gonosztól, attól aki rettegésben tartotta népünket. Dicsőség ölelje körül lényetek!
 - Köszönöm. - mondta Qwâmbii, több nem jött ki a torkán.
A fiú nem állt meg a lépcső alján. Haladt tovább. Az előkelő tünde urak utat engedtek neki. Qwâmbii egészen Slimokig ment, a nép követte. Az állat teste előtt megállt, majd kihúzta kardját a hüvelyből. Ekkor vette csak észre, hogy éle mennyire kicsorbult, és teljesen meghajlott az acél. Ettől függetlenűl büszkén tartotta kardját a magasba. Aztán a pengét belefektette bal kezébe, majd átnyújtotta a kardot Gandorelnek.
 - Uram, itt a kardom, mellyel vívtam a szörny ellen. - kezdte élete első szónoklatát Qwâmbii - Úgy érzem, a rajtad esett sérelmek bosszút kívánnak. Végezd hát ki ezt a gyilkos teremtményt te saját kézzel, ha így tartod jónak.
    A tündék királya teljesen meghatódott. Szemében könycsepp gyűlt össze. Amint összeszedte erejét, szóra nyitotta száját.
 - Köszönöm, ifjú, megteszem! Holnap mindenki legyen a tisztáson, amikor a nap felkel. Addig vigyétek Ergonilra!
    Miután ezt elmondta, átvette Qwâmbiitól a kardot. Egy tucatnyi tünde megfogta Slimokot és húzni kezdte a tisztás irányába. Hamar eltűntek a rengetegben.
    A többiek is elment lassan a palota elől. A fiú egyedül maradt. Ment volna valahova, de nem tudta hova. Ebben az állapotban amúgy sem juthatna messze, meg Horiqot is meg kell várnia. Ekkor még egyszer erősen gondolt Horiqra, s lelki szemeivel látta, hogy a mágus az ágyban fekszik, keze merevítve, sebei be voltak kötözve. Ez megnyugtatta. Már nem kellett tartania semmitől. Ha a zombik nem törnek át a határon, és be nem nyomulnak idáig, akkor biztonságban van.
 - Qwâmbii! - szólt a háta mögül egy hang - Gyere fel, pihenned kell!
A fiú megfordult. Endariël volt az. Fáradt volt, így engedett. Elindult fel, a palotába vezető lépcsőn. Mikor felért az üres szobába, már nem is gondolt arra, hogy mi van a mágussal, szinte ájultan nyúlt el az ágyban. Nyomban elaludt, pedig még csak kora délután volt. Fel sem ébredt másnap reggelig.


Az első napsugarak már átszűrődtek azokon a kis réseken, ahol nem takarta lomb az eget. Ennyi fény is elég volt, hogy a tündék éles szemükkel lássanak erdejükben. Korán megkezdték a készülődést a szertartásra. Az egyik ilyen fénysugár pont Qwâmbii arcát világította meg. Nyomban fölkelt, és habár álmosan törölgette szemét, tökéletesen kipihente magát. Sebein nem érezte a fájdalmat, de jobbnak látta rajtuk hagyni a kötéseket. Sok sebét ellátta már a seregben, tudta, hogy a kötés nem árthat.
Amint kitette lábát a szobából Endariëlbe botlott. A hercegnő hozzá sietett, hogy felébressze.
 - Gyorsan, gyere a tisztásra, megkezdődött a szertartás. - mondta.
    Qwâmbii nem emlékezett semmilyen szertartásra. Amikor Gandorel mondta neki, akkor már félálomban volt, meg sem hallotta. Ettől függetlenül követte Endariëlt. A lelke mélyén remélte, hogy köze lesz Vrégohoz, így többet megtudhatna arról az istenről, akinek egyik darabja a nyakában van.
    Kirohantak hát a tisztásra. A város összes tündéje ott volt már. Qwâmbii nem értette, miért is kellett kijönni ide. Nem látott semmit, hiába meresztette a szemét. Endariël ezt hamar észrevette.
 - Az Ergonil tetejét nézd! - mondta.
 - Mi az az Ergonil? - kérdezte a fiú.
 - A Nagy Fa. Az a legnagyobb és legöregebb az erdőben.
     Qwâmbii felnézett a fa tetejére. Messze volt nagyon, de látta, hogy mi feküdt ott. Slimok volt! Nem akarta elhinni. Hogy cipelték fel oda azt a hatalmas testet? Nem igazán foglalkoztathatta sokáig a kérdés, mert elkezdődött a szertartás.
    A fa tetején megjelent Gandorel, kezében Qwâmbii kardjával. Nem látta tökéletesen, de olyan mozdulatokat tett, mint egy diadalmas hadvezér. Közben beszélt, de tündéül, úgyhogy a fiú most sem érthetett semmit. A király szónoklata sokáig tartott. Ezután a fa ágain ülő íjászok dobot vettek a kezükbe és elkezdték verni őket ütemesen. A nép először halk, később egyre erősödő éneklésbe kezdett.

Inguntenol amon openel ëlmon,
Sënden gormen donendol amon,
Bortël e gomgertil Qwâmbii,
Bortël e gomgertil Horiq.

    Qwâmbii nem értette, de a nevekből tudta, hogy róluk szól a dal. Hamar megtanulta a szöveget, de énekelni nem akarta, nehogy nagyképűnek tűnjön.
    Lassan - a huszadik ismétlésre - abbahagyták az éneklést. A király magasba emelte a kardot és készült volna lecsapni.


    A tündék királya alig várta, hogy elcsendesedjen az ének, hogy bosszúját kitöltse ezen az utálatos dögön. Amint a dal sokadjára is véget ért, és elhalgatott a nép, kiállt az ősi oltárra és emelte a kardot, hogy megadja a kegyelemdöfést. Ekkor olyan dolog történt amire kevesen számítottak.
    A lény halkan elkezdett valamit nyöszörögni. Semmi érthető szöveg nem hagyta el a száját, de dünnyögésének valami ismerős dallama volt. Hirtelen senkinek se jutott eszébe, mi volt. Pedig nemrég hangzott el. Ugyanaz a dal volt, amit a többszázezer fős tünde nép énekelt fél perccel ezelőtt.
    A király, amint beazonosította a hallottakat, leengedte kardját. Nagyon csodálkozott, hogy egy ilyen teremtmény, mint Slimok képes lenne ilyesmire. Nem várhatott. Úgy érezte, hogy, ha ez egy értelmes állat, akkor szándékosan cselekszik, és még veszélyesebb. Hirtelen újra felemelte kardját. Lecsapni készült, amikor Slimok újra hangot adott ki. De most egészen különbözőt. Most inkább morgásra hasonlított. Gandorel nem akart tovább várni. Még egyszer felemelte a kezét, amiben a kardot tartotta.
 - Állj! - kiálltotta az egyik tünde úr a király háta mögül. Az egyik legősibb tünde volt a Fehér Erdőben. Tiflóëlnek hívták.
 - Mi van már megint? - kérdezte ingerülten a király.
 - Nem ölheted meg ezt a lényt! Uram, gondolkodj mielőtt cselekszel!
 - Ugyan miért nem? - kérdezte flegmán Gandorel.
 - Nem ártott neked!
 - Micsoda? Neked elment az eszed Tiflódël? Megölte úrnődet ez a dög, és most azt kéred, hogy kegyelmezzek meg neki?
 - Igen, azt. Ő nem tehet semmiről. Ő csak éhes volt. A gaminok sem ölik meg azt az embert, aki evett valaha belőlük.
 - A gaminok ostoba madarak!
 - Igen, te pedig ostoba tünde leszel, ha ezt megölöd.
 - Ne beszélj így velem!
 - Gandorel Ioreth, királyom - ordította Tiflódël - Úrnőnk halála régen volt. A bosszú nem hozza őt vissza. Ő meghalt, Gandorel, meghalt! Ez a lény nem tudhatta, hogy áldozata a mi úrnőnk, ezért nem lehet megbüntetni!
 - Azt akarod, hogy engedjem el, és ugyanúgy garázdálkodjon szabadon, mint eddig? Hogy rettegésben tartsa népem! Ezt akarod?
 - Nem. El kell őt vinni a határra, hogy védje országunkat az ellenségtől.
 - Mit érdekel engem az ellenség? Én biztonságban vagyok itt, erdőmben.
    Újra emelte volna a kezét a végső csapásra, de ekkor megérkezett Endariël és Qwâmbii. Nagy zajt csaptak, a király is felfigyelt rá. Megfordult, és amint meglátta Qwâmbiit, bevillant neki, amit a fiú mondott két nappal azelőtt: „Nekem nem sokkal ez előtt egy barátom a következőt mondta; „Senkit nem érdekel, hogy mással mi történik, amíg ő kényelmesen éli az életét. Ez a baja az embereknek.” De én úgy látom, hogy nektek, nemes tündéknek is hibátok ez. Különbözzetek hát másban is tőlünk egyszerű emberektől, ebben is! Ne csak hosszú életetekben!” Letette a fegyvert. Szomorúan átnyújtotta a harcosnak.
 - Köszönöm, de nem volt rá szükségem. - mondta.
    A tündék halhatatlan és dicsőséges királya ebben a pillanatban egy megtört öregemberre hasonlított jobban, mintsem hatalmas királyra. Először fordult az elő Tirunenen, hogy egy uralkodó engedett a nép akaratának. És ezt a valaha élt leghatalmasabb és legtiszteletreméltóbb uralkodó tette.
Gandorel odahajolt az eddig annyira utált bestiához. Lassú mozdulatokkal kioldozta Slimok száját. Az állat meg se próbált harapni, nyugodtan feküdt az oltáron, és hosszan, nagyon hosszan mormolt valamit.
 - Azt mondja, hogy köszöni neked,  tündék legnagyobb ura. - fordított Tiflódël - Soha többet nem fog ártani jó embernek. Neked köszönheti életét, rendelkezz hát vele.
    Gandorel bólintott, majd megfordult.
 - Köszönöm kedves barátom! - mondta Tiflódëlnek - Ne haragudj rám, amiért olyan csúnyán beszéltem veled.
 - Nem haragszom. Tudom, hogy mekkora fájdalom neked elveszteni úrnődet. Nekünk is az, de ezzel nem változtathattad volna meg a múltat. Így legalább Handorio megtalálta eddigi legfélelmetesebb harcosát.
    Slimok megint mordult egyet
 - Mit mondott? - kérdezte Gandorel Tiflódëltől.
 - Azt, hogy a legfélelmetesebb harcos az Qwâmbii.
    Qwâmbii teljesen elvörösödött, amikor e szavakra az összes tünde tekintete rá szegeződött. Tudta, hogy nem rossz katona, de azt soha nem hitte volna, hogy egyszer egy tizenöt kom hosszúságú szörny fogja ezt róla elmondani.
    A király megfordult, közelhajolt Slimkohoz, aki most sem mutatott semmilyen támadásra utaló jelet.
 - Beleegyezel hát, abba, hogy elmész a határra védeni az országot a zombiktól?
    Újabb morgás volt a felelet.
 - Azt mondta, hogy igen. - fordított a tolmács tünde.
 - Köszönöm barátom! - mondta A király Tiflódëlnek - De egy kérdés nem hagy nyugodni.
 - Ki vele királyom! - biztatta a tolmács.
 - Hogy tudsz te Slimok nyelvén?
 - Egyszerű. Régóta járom már erdeidet, uram. S nem csak a fák leveleinek zörgése, a füvek susogása, de az apró madarak csiripelése, és az eféle teremtmények hangja is érdekes, és tanulható.
    A király bólintott, majd újra az állathoz fordult. Keze a kötelek felé nyúlt. Egy gyors hirtelen mozdulattal kioldozta az amúgyis könnyen kötözhető mithrillszálas kötelet. Slimok egy pillanat alatt megfordult és hatalmasra tátott szájával akkorát üvöltött, hogy beleremegett a Fehér Erdő. Mindenki megijedt, azt hitték, hogy a lény nem tartja be igéretét, és mégi rátámad a védtelen tündékre. Qwâmbii kardot rántott. A tisztáson egybegyűlt nép gyorsan szétoszlott. Ők nem hallották a fenn történteket, ezért nyugodtan hihették, hogy Slimok elszabadult.
    De a lénynek eszébe sem jutott, hogy támadjon. Lábai között hirtelen kifeszített egy hártyát, majd ugrani készült. El is rugaszkodott.    A hatalmas test pihekönnyű tollként siklott lefelé a tisztásig, ami akorra már teljesen elhagyatottá vált. Amikor leért elrejtette repülőhártyáját, és egy pirosas színű taréj nőtt ki a hátából. Hatalamasat ordított.
    Az a kevés néző, aki még mindig az eseményeket szemlélte megborzongott. Egy fenevad volt városuk főterén. Tiflódël csak nevetett a többieken.
 - Semmi gond! - mondta - Slimok nem fog bántani senkit. Most örül a szabadságnak.
A fent tartózkodó tündék láthatóan megnyugodtak.
    A tisztás egyik nyílásából kirohant egy kis tünde gyerek. Egyenesen Slimok felé futott. Tiflódël nyugtatásának ellenére, mindenkiben megállt az ütő. Újra úgy tűnt, hogy az állat hamarosan megvacsorázik. De nem! Slimok békésen tűrte, amint a gyermek megsimogatja. Ettől kezdve fel sem merült egyikükben sem, hogy Slimok gonosz teremtmény. Ezen a napon ez az amúgy is bölcs nép új dolgot tanult; jobb kivárni mindennek a végét, hiszen az előítéletek bizalmatlanná teszik az embert, vagy tündét.
    Lassan elindult mindenki lefelé az Ergonilról. Qwâmbii és Bël utoljára maradtak. Az ifjú tünde csöndes szemlélője volt a történteknek, inkább nem avatkozott a bölcsebbek dolgába. Qwâmbii lefele menet vette csak észre, hogy mennyit is mentek ők felfelé a fára. Az Ergonil belsejébe csigalépcsőt vájtak, amelynek a falát gazdagon díszítették külömböző motívumokkal. Mint később az utazók megtudták, azért volt akkora jelentősége a fának, mert annak a tetején, az oltár alatt van elhelyezve Derendioël úrnő sírja.
Lefelé Qwâmbii itt is megszámolta a lépcsőket. Negyvenháromezer-négyszázhuszonhat lépcsőfok volt a fában. Ez egy kicsit többnek bizonyult, mint a qryxi őrtorony. Mire leért, megérezte a felfele való lépcsőzés fáradságát. Így már arra se maradt ereje figyelni, hogy Slimok újra elüvöltötte magát. De ekkor már az összes tünde körülötte ácsorgott. Qwâmbii amint lehett, rohant Horiqhoz. A mágus ekkorra már visszanyerte az erejét, de Onderil nem hagyta felkelni az ágyából. Valamivel le kellett kötni, így az orvos bemutatta összes gyógyfüvét, megtanította az összes varázsszót. Horiq nagy érdeklődéssel figyelte. Kis időn belül szinte orvossá lehetett volna avatni, a szakértelme meg volt hozzá.


Mire Horiq elhagyhatta Onderil házát, két hónap eltelt. Qwâmbii is teljesen megszokta a Fehér Erdőt. Úgy mozgott, mint egy helyi tünde. Néhány fának már a nevét is megtanulta. Alkalmazkodott a tündék szokásaihoz, ugyanúgy járt és öltözködött. Lassan megtanulta a nyelvet is. Már makogott valamit, amikor a király újabb, rendkívüli közgyűlést rendelt el a tisztáson.
Az egész nép kint volt már téren, amikor Bël, Geflódël, Horiq és Qwâmbii kiértek. A mágus még bicegett, de boldog volt, hogy újra emberek, azaz tündék között lehetett. A két ember, nagyon hamar összebarátkozott a két tündével, szinte mindig együtt voltak. Erre a napra már teljesen megismerték egymás kultúráját, szokásait.
A szónoklatra most nem lépcsőztek fel az Ergonil tetejére, csak a legalsó ágig, ami így is száz kom magasságban volt. Most csak Gandorel állt fenn. Várta, hogy a tömeg elcsendesedjen s megkezdhesse a beszédét. Hirtelen, hátulról nagy bömbölés közepette Slimok ugrott elő a bozótból. A tündék bár lehúzták a fejüket, de már egyikük se félt tőle.
Az állat is békésen élt a nép közt. Miután a király megbékélt vele, megfürdették és neki is meggyógyították a sebeit. Azóta senki sem tekintett rá undorodva. Etették, és Slimok nem bosszankodott, hogy tünde ételt kapott. Új nevet adtak neki. A Slimok jelentése pusztító, helyette a Mardendor lett, ami handorioi nyelven megtértet jelentett.
Hatalmas ugrásával nyomban az Ergonil törzsén termett. Ez jelként szolgált a királynak, aki nyomban elkezdte beszédét.
 - Népem! - kezdte. Qwâmbii örült, mert a király első szavát megértette. - Azért hivattalak ide titeket, hogy bejelentsem, Mardendor elhagyja az erdőt. Egy íjászcsapat elkíséri a határvidékre, ahol ezentúl segíteni fog a handorioi hadseregnek. Erdőnkben tovább nem maradhat. Bár megbékéltem vele, de úrnőm halála mindig eszembe fog jutni róla. És jobb felejteni.
Egy rövid időre elhallgatott. Mardendor hatalmasat üvöltött.
 - A kísérő csoport három fős lesz. - folytatta - Geflódël fogja vezetni. Semmi dolgotok nem lesz, csak elkíséritek őket a Peendrel-erődig. Arra az időre megkapjátok az engedélyt, hogy elhagyjátok az erdőt.
 - Engedély kell, hogy kimenjetek az erdőből? - méltatlankodott Qwâmbii.
 - Igen, egy tünde nem mutatkozhat csak úgy bárhol. - válaszolt Bël - Én még soha nem mentem ki fáink alól. Látom már érted a nyelvünket.
 - Elboldogulok. Fura törvényeitek vannak.
Miközben lent beszélgettek, a király folytatta beszédét a hatalmas fán.
 - Ott nincs más dolgotok, mint, hogy átadjátok Mardendort a handorioi határőrség parancsnokának. Aztán siessetek vissza. Most menjetek!
Mire ezt kimondta már nem is volt fenn a fán. Gyorsan leért, hogy elbúcsúzhasson személyesen is a kísérőktől.
Geflódël és a másik két tünde - akiket Herdioelnek és Dintoinelnek hívtak - már készen álltak az útra. Batyujuk könnyen megpakolva, íjuk készenlétben, tegezük telerakva feküdt mellettük a földön. A többi tündétől búcsúztak. Mindenki sok szerencsét kívánt nekik. Horiq és Qwâmbii nem értették, hogy miért kell ennek ekkora feneket keríteni, hiszen ők is onnan jöttek, és semmi bajuk nem esett. Az útonállók - ha van egy kis eszük - nem térnek vissza oda, ahol nem is olyan régen társaik tucatszámra hullottak el. Tündéket amúgy se mernének megtámadni, ahhoz túl gyávák. Vagy talán még mindig tartanak Mardendortól? Nem lehetett tudni.
Azért ők is elköszöntek a csapattól, és bár a másik két tündét nem ismerték, Geflódël a barátjuk volt. Adtak neki néhány tanácsot, elmondták, merre kell haladniuk, ha feltünés nélkül el akarnak jutni az erődig. Ezen kívül beszéltek Gudiékról. A csapat megígérte, hogy betérnek a kis fogadóba. Az emberek után más már nem beszélt velük. Elindultak. Elől Geflódël, mögötte Mardendor, leghátul, egymás mellett Herdioel és Dintoinel. A tömeg az erdő széléig követte a csapatot. Ott az állat elüvöltötte magát, ezzel is elköszönve a népétől. A kisérő tündék felültek Mardendor hátára, hogy gyorsabban haladjanak. Az állat hátán bőven lett volna hely még másik tíznek. A nép sokáig integetett, még akkor is, amikor már nem láttak semmit. Lassan oszladozni kezdett a tömeg, a tündék visszatértek városukba.


Ezentúl az emberek élete ugyanúgy zajlott, mint a tündéké. Horiq nagy érdeklődéssel tanulmányozta az erdőlakók kultúráját. Kis idő elteltével tudta a történelmük minden fontos eseményét. Horiq hamar elsajátította a tündemágia legalapvetőbb elemeit. Már akkor sokkal erősebbnek érezte magát, amikor először összefutottak Bëllel, de most már tényleg teljesen átjárta valami ősi erő, mely kitölti testét. Soha életében nem volt ilyen hatalmas mágus. Jól érezte magát, de mikor teljesen felépült, haladni akart tovább. Igazából csak ő tudta az Örökösök közül, hogy mennyire sürgeti az idő.
Qwâmbii mindeközben íjászni tanult. Bël megmutatta ennek minden fortélyát. Órákat, napokat gyakoroltak, mire a fiú egyáltalán el tudta találni a célpontot, ami egy kis nádból készült figura volt. Amikor már úgy érezte, hogy haladt valamit, kihívta Bëlt versenyre. Persze sorra elveszítette mindet. Néha eltalálta a célpontot. A húsz lövésből - ennyit kellett lőni a szabályok szerint egy versenyben - kétszer általában eltalálta a közepét. Ilyenkor nagyon örült, de ekkor következett Bël, aki, ha egyszer elhibázta a cél legközepét, már mindenféle szerencsétlennek titulálta magát.
Egy ilyen napon, amikor gyakoroltak, a tünde beszélt Qwâmbiinak a mesteríjászok beavatási próbájáról. A fiú nyomban megkérte, hogy mutassa neki meg, hogy mit kell csinálni a vizsgán. Hosszas kérlelés után inkább megmutatta, csak, hogy Qwâmbii békén hagyja. Bël kivitt a tisztásra egy nádvesszőt. Leszúrta a földre és a végére egy borsószemet rakott. Utána átkisérte Qwâmbiit az Ergonil alá, az asztal végéhez. Innen Qwâmbii már nem is látott semmit. A nádszál is csak egy vonalnak tűnt számára. Bël feltett egy vesszőt a húrra, megfeszítette.
 - Úgy kell eltalálni a borsót, hogy a nyíl hegye két darabra szelje azt. - magyarázta Bël.
Qwâmbii nem győzött ámulni ennek hallatán. Még azt csak-csak el tudta képzelni, hogy a tünde lelövi a borsót, de, hogy úgy, hogy pontosan kettészakadjon, képtelenség. Mire felocsúdott, a vessző kirepült. A nádszál nem mozdult, a nyíl belefúródott a szemközti fába. Odamentek a fához, és Bël felvette a földről a borsó két felét. A fiú mostmár belátta, hogy a tündék a legjobb íjászok, és nem is hívta ki többé Bëlt. Azért folyamatosan gyakorolt, hogy az emberek között ne találja senki se párját a világban.
    Sokszor Horiq is figyelte barátja fejlődését. Örült, hogy Qwâmbii ilyen könnyen beilleszkedett a tündék közé. Néha ő is próbálkozott lövésekkel. Valamivel jobban ment neki, mint a fiúnak. Megkérte ő is Bëlt, hogy hagy próbálja meg ő is ellőni a borsót. A tünde hosszú vonakodás után megengedte.
Horiq láthatóan nagyon felkészült a lövésre. Hosszan célzott, majd elengedte a vesszőt. A nyíl ugyanúgy fúródott a fába, mint azelőtt a Bëlé.
 - Horiq, te csaltál! - mosolygott a tünde.
 - Én? Ugyan már! - mondta komoly arccal a mágus.
 - De igen, láttam. A borsó egy pillanattal hamarabb leesett a nádszál végéről, mint ahogy a vessző odaért, ráadásul messze elkerülte a célt. Az én szememet nem lehet becsapni. Mágiát használtál!
 - Najó, igazad van. - mondta Horiq, aztán elnevette magát - Egy tündét tényleg nem lehet átverni.
 - Jó kis csapat leszünk mi! - szólt a fiú.
 - Igen. - mondta Bël - Qwâmbii, gyere most velem, adok neked valamit.
    Az ifjú harcos követte a tündét, aki a palotai szobájába vezette. A fiú nem járt még soha itt. A palotán belül csak a saját szobájában tartózkodott, de ott is csak akkor, amikor aludni ment.
A fiatal tünde hatalmas terembe nyitott be, melynek tere szinte kihasználatlanul, de gyönyörűen volt berendezve. A helység közepén a mennyezetről lelógó aranyozott rudakra akasztott ágyon kívül még egy íróasztal és egy polc volt elhelyezve, tele tekercsekkel és könyvekkel. Az ágy baloldalán egy hatalmas tükör lógott a falon. Gyönyörű keretébe tünde betűkkel Endariël nevét faragták bele. Bël szobájának falai hasonló mintákkal voltak díszítve, mint amilyenekkel az Ergonil belsejében találkozott. A motívumok tünde íjászokat ábrázoltak a fák alatt. A tünde odalépett az íróasztalhoz, kihúzta az egyik fiókot. Onnan kivett egy kis henger alakú tárgyat. Átnyújtotta Qwâmbiinak. A fiú, a tenyerébe tartotta azt a valamit. Soha nem látott ilyen tárgyat, de azért dícsétre, hogy milyen szép. Úgy látta, hogy ezüstből készüt, de lehetett bármilyen számára még ismeretlen anyagból. Az oldalára levélminták voltak vésve. A levelek színe eltért a tárgy színétől. Ezek zöldes árnyalatúak voltak. Qwâmbii tapogatta, forgatta. Észrevette, hogy a két végén egy-egy fekete lyuk. Hiába nézte körbe megannyiszor, nem sikerült megállapítania, mi lehet ez a különleges tárgy. A tünde szája nem mozdult, hogy kisegítse a fiút. Így hát egyedül kellett rémülten tapogattamég egy kicsit. Egy idő után úját beledugta a fekete lyukba. Jóleső bizseggést érzett, és körme kibújt a tárgy másik oldalán lévő lyukon. Mikor észrevette, hogy úja tenyérnyit nőtt,, kiejtette kezéből a henygert.
- Mi ez? - kérdezte.
 - Ez egy ősrégi tünde íj. - magyarázta Bël, miközben visszaadta a fegyvert Qwâmbiinak  - A nők használták valamikor. Ők soha nem voltak olyan jó íjászok, ezért Tiflódël feltalálta ezt a fegyvert. Mára már nem használják őket. Az erdő védelme a mi feladatunkká vált. Ez megmaradt nekem, most neked adom. Valamikor Endariëlé volt. Tudom, hogy tetszett neked első pillantásra, ezért is kapod meg
 - Tudod?
 - Igen, tudom.
 - És nem haragszol?
 - Nem, miért haragudnék?
 - Hát, mert hogy tetszett a kedvesed.
 - Az nem baj. Endariël egy féltünde nő, ezért tetszik mind az embereknek, mind a tündéknek annyira.
 - Féltünde?
 - Az. Apja tünde volt, anyja pedig ember. A féltünde nők a legszebbek a világon.
 - Azt én is észrevettem.
Qwâmbii rápillantott még egyszer az új fegyverére. Azt már hallotta, mi az, de használni még nem tudta.
 - Hogy működik?
 - Fogd a markodba.
    Qwâmbii rászorított a hengerre, aminek a két végéből zöldes fény áradt, majd halk susogás közepette kinőtt belőle, maga az íj.
 - Ez csodálatos!
 - Azért mondod, mert még nem láttál ilyet. Most feszítsd ki.
    A fiú követte a tünde utasítását, meghúzta a húrt. Könnyű volt, mintha a egy levegőben lógó madzagot feszgetne. Egy bizonyos pontnál nem ment tovább. Qwâmbii nem is rángatta. A zsinór izzani kezdett, majd hirtelen egy tűzgolyó húzódott végig a különös íjon.
 - Kicsit lassan izzott, régen volt használva. Most engedd vissza, nehogy kilődd!
    Qwâmbii most is azt csinálta, amit Bël mondott neki. Rövid időn belül ugyanaz a kis henger feküdt a tenyerében.
 - Tedd el!
Qwâmbii boldogan akasztotta övére új, mágikus fegyverét.


    A mágus szeme szinte úszott a könnycseppekben.. Annyira meg volt hatódva, hogy hirtelenjében nem talált szavakat.
 - Gyönyörű! - ennyi jött ki mindössze a száján.
    Bël mosolygott, és ezekkel a szavakkal nyomta Horiq kezébe a tökéletes alakúra faragott, tünde mintákkal díszített ébenfa varázsbotot:
 - Mikor jöttél, tönkretettem nyilammal a botod. Most ezzel szeretnélek kárpótolni. Mi tündék nem vagyunk oly nagy varázslók, mint te, de reméljük, hogy az erő, ami ebben a botban lakozik, és amit még az őseink által tanult mágiával gyűjtöttünk össze, és tettünk bele, mindenképpen nagy hasznodra lesz.
    Horiq csak állt és nézett. Szívében megindult valami, valami mély és tiszta, és amit hagyott hömpölyögni lelkében, amint új varázsbotját szorongatta.
Mindenre fel volt készülve, csak erre nem. Amikor Bël belépett szobája ajtaján gyanús mosollyal az arcán, rögtön valami cselre gondolt, és nem számított arra, hogy ekkora ajándékkal lepik meg. Nézte a botot, és merengett, visszagondolt mágusévei legboldogabb időszakára, amikor még vidáman járta a világot, és a gonosznak nyoma sem volt. Bár nem volt öreg, mégis újra fiatalnak és boldognak érezte magát. Észre sem vette, hogy sír. Mint ahogy azt sem, hogy a tünde halkan megfordul, és elindul kifelé az ajtón. Álmodozásából egy halk nyikorgás zökkentette ki, amit ajándékozója a csizmájával egy öregebb deszkára lépve okozott, miközben elhagyni készült a mágus ideiglenes lakhelyét.
 - Hálásan köszönöm! - kiáltotta még utána Horiq, remélve, hogy Bël még meghallotta. Ki akart menni és rendesen megköszönni, de amint a varázstárgyra pillantott, nem bírt megmozdulni. Csak állt, és gyönyörködött benne, mint egy kisgyerek, aki megkapja élete első ajándékát. Nem tudott betelni vele, és ebben a pillanatban érezte, hogy a tünde örökre belopta magát a szívébe. A csendes idillt az ajtón berobogó Qwâmbii törte meg, ahogy lelkesen mutatta az íját a mágusnak:
 - Nézd, Horiq, mit kaptam! Ilyet még sosem láttam! Egy varázsíj! Most kaptam Bëltől... - hadarta, és a zavartan felpillantó barátja orra alá nyomta a fegyvert.
 - Úgy látszik, ma ajándékosztó kedvében lehetett a barátunk. - jegyezte meg hatalmas mosollyal az arcán, miközben ő meg Qwâmbii elé tartotta frissen szerzett botját.
 - Most kaptad a régi helyett? Szép! - dicsérte a harcos a szemrevaló eszközt.
    Miután kölcsönösen kigyönyörködték magukat a tárgyakban, elindultak ebédelni mert a nap már jócskán túlhaladt a délen, és a hasuk korgása kegyetlen pontossággal jelezte is ezt. Maga az ebéd fenséges volt, és a két utazó már-már úgy érezte, hogy ez életük eddigi legtökéletesebb napja. Ahogy kényelmesen elnyújtóztak az asztal körüli faragott székeken, különös mozgolódásra lettek figyelmesek a mező szélén magasodó fák alatt.
 - Arrafelé az orvos háza van! - jutott eszébe a mágusnak, és amint ezt kimondta, már ugrott is fel a székéből, és sietős léptekkel megindult a fák felé. Qwâmbii szintén feltápászkodott, és futott társa után.
 - Valami baj lehet. - vélte, mikor már mindketten a gyógyító lakhelye alatt csoportosuló tömegen próbálták átverekedni magukat. Gyanúja beigazolódott, a fa tövében két véres, szakadt ruhájú tünde magyarázott valamit a többieknek.
    Amint odaértek melléjük, megdöbbenve tapasztalták, hogy a Mardendor elkísérésére elküldöttek voltak azok, Herdioel és Dintoinel. Ám Geflódëlt nem látták sehol.
 - Mi történt veletek? És hol van Geflódël? - kérdezte Qwâmbii ügyet sem vetve a többi tündére, akikkel addig beszélgetett a két sebesült.
 - Megtámadtak minket. - mondta Herdioel.
 - Mardendor?
    A tündék elszörnyedve hallgattak. Most, hogy Qwâmbii rákérdezett, mindenkinek eszébe jutott a szörny. Igen, ő lehetett, hangzott mindenfelől. A zúgásben nem hagyták Herdioelt szóhoz jutni. Amikor a tömeg elhallgatott a tünde válaszolt.
 - Nem, ő állta a szavát. Már a Határvidéken van és ott küzd a zombik ellen.
 - Akkor ki volt?
 - Élőhalottak közé keveredtünk, amint éppen hazafelé tartottunk az Erdőbe.
 - Zombik itt? Hogyan jutottak át?
A nép még nagyobb zúgásba kezdett. Sokan sikoltoztak, elkeseredetten hirdették a véget, ügyet sem vetve a beszámolóra. Herdioelnek is el kellett halgatnia, senki nem figyelt rá.
 - Szerintem elkerülték a handorioi őrsereg figyelmét.
 - Az lehetetlen, olyan még nem volt, hogy észrevétlenül átjöjjenek, csak olyan, hogy áttörték a védelmet. A Határvidék gondosan ki van építve, senki nem léphet át az Élő Fölre észrevétlenül.
 - Az is lehet, hogy áthajóztak. A parti őrség nem vette őket észre. Hiába, ezek az emberek nem látnak jól. - tette hozzá még mosolyogva, bár az arcán éktelenkedő vágásnyom miatt ezt szinte észrevehetetlenné tette.
 - Az igaz, a partokat nem figyelik annyira, - gondolkodott Qwâmbii -  de ahhoz, hogy egy seregnyi zombi átjuthasson vizen valami értelmes lénynek kell őket vezetni. Ezek a nyomorult dögök egy ostromot se tudnak levezetni egyedül. Csak folyamatosan támadják a határt kisebb csapatokban. Valaki van velük! Geflódël hol van?
 - Közülünk talán ő járt a legrosszabbul, mert ő fedezett minket, amikor menekülni kezdtünk. Mikor a kiáltásait hallottuk, megfordultunk, és még éppen ki tudtuk szabadítani a zombik gyűrűjéből. Viszont így is súlyosan meg van sebesülve. Onderil gondjaira bíztuk, éppen most jöttünk le a fáról.
 - Néhány zombi kifogott rajtatok? - mérgelődött Horiq.
 - Nem néhányan voltak, hanem több százan. Bár vagy húszat sikerült leszednünk, gyanítjuk, hogy ezzel nem sok kárt tettünk a seregükben. Ráadásul úgy tűnik, hogy az Erdő felé tartanak.
 - Okvetlenül értesíteni kellene az uralkodót! - utasított a mágus.
 - Épp oda indultunk, csak ez a tömeg feltartóztatott minket.
    Szerencsére nem kellett elindulniuk sehova, mert Gandorel már meg is érkezett. „Nem csak nekünk szúrt szemet a csoportosulás” - gondolta Qwâmbii, miközben a többi tündéhez hasonlóan ő is utat nyitott a királynak. Mardendor kísérői beszámoltak az útjukról. A harcos nem értett minden egyes szót - lévén a tünde nyelvet még nem beszélte tökéletesen - de úgy érezte, hogy körülbelül ugyanazt mondják el neki, mint amit ők is hallottak.
    Gandorel éktelen haragra gerjedt.
 - Senki - mondta -, senki sem merte megtámadni még az Erdőmet, nem hogy a harcosaimat! Qwâmbii! - és ezzel az ifjúhoz fordult - Mikor megérkeztetek, még nem tartottam túlságosan fontosnak a küldetéseteket. Igazad volt abban, hogy mindenki csak a maga érdekeit nézi. Úgy tűnik, keserű történések kellenek ahhoz, hogy végre belássam azt, hogy igenis sürget az idő. Amint végeztünk ezekkel az átkozott élőhalottakkal, már készítjük is nektek a csomagokat a továbbinduláshoz! - és ezzel a többi tündéhez fordult, és tünde nyelven beszélni kezdett hozzájuk. Horiq látta, hogy Qwâmbii nem sokat ért a szónoklatból, ezért halkan elmondta neki a lényeget:
 - Most szólítja fegyverbe a harcosokat. Holnap megindul a tünde sereg, és meg sem áll addig, amíg meg nem ölik az összes zombit.
    Miután a király befejezte mondandóját, a két utazóhoz fordult:
 - Nem titeket támadtak meg, hanem az én Erdőmet, nem kötelező részt vennetek a harcban, bár szívem mélyén szeretném, ha segítenétek.
 - Mivel a te erdődben vagyunk, a te uralmad alá tartozunk. - felelte gondolkodás nélkül Horiq - ha a tündék háborúba mennek, mi is megyünk. Igaz Qwâmbii?
 - Igaz. - vágta rá a harcos.
A mágussal együtt térdre ereszkedtek Gandorel előtt, és egyszerre mondták:
 - Tündék hatalmas királya! Fegyverünk, lelkünk neked ajánljuk!
- E nemes felajánlást elfogadom. - mondta az ilyenkor szokásos választ meghatódva az uralkodó - Készüljetek! Holnap indulunk! - tette még hozzá, majd elindult felfelé, hogy megnézze Geflódëlt.
 - Indulunk... - fordult Qwâmbii a mágushoz - Friingo király még soha nem harcolt együtt a népével.
 - Igen, de most tündékről van szó. Ne feledd, ők sokkal nemesebbek, mint mi.
    Időközben megérkezett Bël is, aki apját követve szintén legjobb barátját ment megnézni. A két utazó követte őket. A számukra ismerős helyiségben rajtuk, az uralkodón és fián kívül még három tünde foglalatoskodott a beteg körül. Az egyik Onderil volt, a másik kettő meg valószínűleg segédfelcser lehetett, mindketten nők voltak. Geflódël látványa megrémítette kicsit a frissen érkezőket: tetőtől talpig be volt bugyolálva kötésekkel, jobb lába sínben volt, karján és combjain a friss kötések már át voltak vérezve, ezeket megint cserélni kellett. A súlyos sérülések és a nagy vérveszteség ellenére a tünde magánál volt, és látva a belépők elképedt arcát, mosolyogva csak ennyit mondott:
 - Ugyan már, ezek csak apró karcolások, voltam én már betegebb is! Például amikor ettem Bël gaminragujából…
    Nevetni próbált, de nevetése hörgő köhögésbe ment át, és kénytelen volt köpni egyet, hogy ne fulladjon meg. Köpése véres volt, és a vendégek szemlátomást nem örültek, hogy ilyen állapotban látják barátjukat, de jó volt látni, hogy a humorérzékét nem vesztette el.
 - Jobb lesz pihenned. - mondta Onderil ellentmondást nem tűrő hangon Geflódëlnek. Amaz nem is nagyon ellenkezett, mert közben feje lehanyatlott, és pillanatok alatt álomba merült.
 - Maradok segíteni. - jelentette ki Horiq, aki mágus lévén amúgy is jól értett a gyógyításhoz is.
A többiek szép halkan elindultak lefelé a fáról. Mikorra leértek a tömeg már eloszlott, a férfiak készítették a fegyvereiket. A tünde kovácsnál kígyózó sor állt; mindenki arra várt, hogy megélesítsék kardját, vagy jobban kihegyezzék nyílhegyet. Miközben Gandorel, Bël és Qwâmbii a palota felé tartottak, a harcos megkérdezte Bëlt:
 - Tényleg olyan szörnyű a gaminragud?
    Bël nem válaszolt, csak az arca pirult el kissé. Gandorel nevetett.
 - Ez egy hosszú történet, majd elmeséli egyszer. - tette hozzá még mindig nevetve.
    A délután csendesen telt el, minden gondolat a másnapi csata körül forgott. Vacsora közben Qwâmbii a királyhoz fordult:
 - Volt már dolgotok zombikkal?
 - Jómagam már harcoltam ellenük párszor néhány kiváló harcosommal, bár akkor még nem éltünk íly sötét korokat. De félek a többség még nem is látott élőhalottat.
 - Nem ártana figyelmeztetni őket, hogy csak akkor pusztulnak el, ha sikerül megsemmisíteni a szívüket.
 - Igazad van. - mondta a király, és felállt az asztal mellől. A nép elcsendesedett, és várta, hogy mit fog mondani nekik. A király elmondott nekik mindent a zombikról, és adott néhány tanácsot nekik, saját tapasztalatból szerzettet, illetve amit közben Qwâmbii mondott neki.
    Miután befejezte a szónoklatát és kötelezte népét az előbb említettek betartására, odafordult a harcoshoz:
 - Látom jól értesz a háborúhoz, főleg a zombik ellen. Ha Geflódël felgyógyul, okvetlenül taníts meg neki mindent, amit tudsz.
 - Természetesen, elmondok neki mindent. - bólogatott az ifjú, és a dicséret hatására büszkébb volt magára, mint valaha.
    Étkezés után mindenki elvonult a szállására, csak Gandorel, Qwâmbii és Bël maradt az asztal mellett, és beszélgettek. Kisvártatva megérkezett Horiq is, aki miután megnyugtatta a többieket, hogy Geflódël túl van az életveszélyen, és szépen gyógyul bekapcsolódott a beszélgetésbe. Az éjszaka langyos volt, és a páradús levegő kicsit nehézzé tette a légzést, de a két utazó az idővel mit sem törődve társalgott az uralkodóval és a fiával. Jó hangulatuk volt, és remélték, hogy nagyon hamar lesz lehetőségük újra ilyen békésen eltölteni az estét.


    Még nem volt hajnal, mikorra a sereg felkerekedett. Az eget sötét felhők takarták el, de eső nem hullott. Mindenki ideges volt egy kicsit. A tündék nem kapkodtak, de a feszültség érezhető volt a levegőben. Onderil a segédfelcserekre bízta Geflódëlt és a sereggel tartott mondván, hogy szükség lehet rá is.
A had elindult. Mikor Qwâmbii körbenézett, nem látott mást, csak íjász tündéket. El sem tudta képzelni, hogy mitévők lesznek, ha közelharcra kerülne a sor. Ő is elhozta magával az ajándékba kapott íját, de a régi – időközben újjákovácsolt, és megerősített –, megszokott kardjában jobban bízott. A csapat futva haladt, így néhány órán belül nagyon messzire jutottak.
    A tündék első sora hirtelen megállt, és kilőtték nyilaikat. Qwâmbii csak meresztette előre a szemét, de nem látott semmit, csak az ősöreg fákat, és semmi mást. Gondolta, a tündék biztosan nem vaktában lövöldöznek, elvégre akkor is kilőtték Horiq botját, amikor még ők maguk sehol sem látszottak. Hamarosan elhaladtak egy halom földön fekvő, szíven lőtt zombi mellett. Itt a tündék megálltak egy pillanatra, és kihúzták az élőhalottakból nyilaikat.
 - Már közel van Erdőszéle. - mondta Bël a harcosnak.
    Egy patakon ugrottak át, ami az Elhagyatott Sziklákból eredt. Az ifjú emlékezett rá, hogy mikor Mardendorra vadásztak, már akkor is hallott valamiféle csobogást, de nem foglalkozott vele. Állítólag ez a legtisztább és legfrissebb vízfolyam Handorioban, mely a Hajnal Tavába torkollik valahol az Erdő másik végében.
    Egy hatalmas reccsenés, majd robaj zökkentette ki a gondolataiból. A tündék felordítottak:
 - Vágják a fákat!
    Az ifjú számára lehetetlennek tűnt, hogy a több, mint tíz kom széles fákat valaki ki tudja vágni. A király futás közben magyarázott követőinek:
 - Kénytelenek vagyunk stratégiát változtatni. Egészen az erdő legszéléig nyomulunk, nem hagyhatjuk, hogy több fa essen áldozatul ezeknek az átkozott zombiknak.
    Azzal meggyorsította már egyébként is szélsebes lépteit, és a tündék követték. Qwâmbii kezdett fáradni, de tartotta a lépést. Remélte, hogy mihamarabb odaérnek az ellenséghez, mert a futás jobban kifárasztotta, mintha harcolt volna néhány órát.
    Sokáig nem is kellett várnia, mert már megpillantotta az erdő mellett elterülő területeket. „Megérkeztünk.” – gondolta. A tündék felmásztak a fákra, a két utazó velük tartott.
    A fákat vágó élőhalottakra nyílzápor zúdult. Qwâmbii is lőtte őket szorgalmasan. Neki nem kellett nagyon pontosan a szívükre céloznia, mert a mágikus tűzlövedék megégette az egész zombit, ártalmatlanná téve azt.
    Eltelt fél óra, de az ellenség száma nem csökkent. A harcos megunta a lövöldözést. Ő közelharcra vágyott. Minden porcikájában érezni akarta azt a kábulatot, amelyet harc közben     a medál biztosított neki.
    Nem teketóriázott sokat, leugrott a fákról. A tündék elképedve figyelték.
 - Ne vesd oda n ekik feleslegesen életed barátom. - féltette őt Bël.
 - Nem kell engem félteni. - kiáltotta még hátra Qwâmbii, majd előrántotta kardját, és elrohant előre, a zombik közé.
 - Ti velem jöttök! - parancsolta meg Bël vagy öt-hat tündének, és Horiqqal együtt elindultak, hogy fedezzék a harcost, aki időközben már jócskán kaszabolta az élőhalottakat.
    Qwâmbii elemében érezte magát. Ismét felelevenedtek benne azok a régi, ismerős érzések, amik akkor vettek erőt rajta, mikor harcolt. Nem volt vérszomjas, de kívánta ellenfelei pusztulását. A csata közben eszébe jutott az édesapja, és ettől éktelen haragra gerjedt, és dühödten csapkodta a köréje gyűlő zombikat. Amikor úgy érezte, hogy kezdik gyűrűbe vonni, kitört közülük, és a fák között szaladva ide-oda lesúlytott fegyverével. Ismét egy nagyobb csoportosuláshoz ért, így lassította lépteit, és elkezdte irtani őket. Mintha az idő nem létezett volna, egy végtelennek tűnő mozdulatsor volt számára a harc. Hárított, visszatámadt, döfött, talált. Egy pillanatra sem állt meg a mozgásban. Lassú, ügyetlen ellenségei között messze kitűnt. Ebben a félálomszerű állapotában nem érzett semmit. Egyetlen célja volt: ölni.
    Hirtelen egy hatalmas rántást érzett a bokáján, a lendületét elvesztette, és úgy érezte, mindjárt végighasal a földön. De miközben esett, a bokájánál fogva emelkedni kezdett, és néhány pillanat múlva három komnyi magasságban lógott fejjel lefelé. Átkozta magát, hogy nem vette észre a csapdát. Már-már le akarta vágni magát a kötélről, ám ekkor észrevette, hogy rengeteg zombi kezdett el alá gyűlni, amikkel nem bírt volna el, ha leesik közéjük, már ha sikerül földet érnie anélkül, hogy felnyársalja magát vérszomjas ellenfelei fegyvereire.
 - Most megvagy! - hallott egy kiáltást emberi nyelven a jobb oldala felől.
    Mikor odanézett egy rabló vigyorgott rá. Mivel az élőhalottak nem törődtek az útonállóval, gyanította, hogy ezek valami egyezséget kötöttek.
 - Elárultad Handoriot, a hazádat! - kiáltotta neki oda egyszerre keserűen és megvetően.
 - Ahol a haszon, ott a haza. - válaszolt kaján vigyorral arcán a martalóc. - Dareth jó pénzt ígért nekem, ha beállok seregébe.
    Qwâmbii nem akart vitatkozni vele, mert látta, hogy reménytelen. Ezeket a haramiákat mindig is csak a pénz érdekelte, és nem voltak tekintettel semmi másra. Korábbi tapasztalatból nagyon jól tudta már ezt.
 - Bár szívesen csevegnék veled, most meg kell öljelek. - vigyorgott továbbra is az útonálló.
    A harcos kezdte kényelmetlenül érezni magát, ahogy az a másik szép nyugodtan behelyezte nyilát a fegyverébe, majd célozni kezdett. Qwâmbii imádkozott magában, hogy ne találja el, de tudta, hogy a rabló nem fog hibázni. Az ifjú félt. Nem akart meghalni, most, hogy már megtalálták a harmadik Örököst, ráadásul a negyedikről is szinte biztosan tudták, hogy ki. Oly közel érezte már a sikert, és most egy buta csapda miatt odaveszhet minden.
    A haramiára pillantott, aki már befejezte a célzást, és nyílegyenesen a fejére szegezte íját.
 - Viszlát a zombik között! - vetette még oda gúnyosan, mikor észrevette, hogy Qwâmbii őt figyeli.
    Az ifjú már nem nézett oda. Behunyta a szemét és várta a lövést. Amaz hatalmas, gonosz kacajt hallatott. Az íj húrja megpendült, de ugyanabban a pillanatban Qwâmbii egy reccsenést is hallott. Érezte, hogy a nyíl felé száll, hallotta a tollak suhogását, amint a veszélyes lövedék egyre közeledett. Összeszorította a szemét és a száját, és megpróbált arra koncentrálni, hogy a nyilat eltérítse útjából. A nyíl azonban ügyet sem vetve a mesterkedésére ugyanazon a pályán repült tovább. Egyenesen suhant, és elhaladt a harcos füle mellett.
Qwâmbii kinyitotta a szemét, és kicsit csodálkozva a rablót kereste. Meg is találta a földön fekve. Nyaka érdekes szögben elállt a testéhez képest. Ahogy jobban körbetekintett, meglátta Horiqot, amint az útonálló teteme mögött a köréje gyűlő zombikkal küzdött.
 - Majdnem elkéstél! - kiáltotta oda neki szemrehányóan, de már megnyugodva.
 - Csak majdnem. - felelte a mágus, majd botjával bezúzta egy zombi mellkasát, aki túl közel merészkedett hozzá. - De ne gyönyörködj a tájban, inkább vágd le magad, és gyere segíteni. - fűzte még hozzá két újabb suhintás között.
    Qwâmbiinak nem kellett kétszer mondani. Felkapaszkodott a bokájához – ami egy himbálódzó kötélen nem is volt olyan könnyű, mint gondolta – majd elvágta a csomót. Esés közben tett egy fél fordulatot, és hogy tompítsa az érkezést, oldalra vetődött. Hamar talpra ugrott, és emelkedés közben félbevágott hosszában egy élőhalottat. Bár sok ellenfél vette körbe, már nem tartott semmitől. Ellenfelei fegyvereinek labirintusában könnyedén mozgott, és egyik közelébe érő zombinak sem engedte meg akár csak egy pillanatra sem, hogy támadhasson. Fegyverét nem is látta, egyre csak vágta és vágta a zombikat. Semmivel nem törődött, medálja előhívta ösztöneit, és Qwâmbii kegyetlenül mészárolt minden gondolkodás nélkül.
    Percek alatt rendet vágtak az élőhalottak között. Mivel több ellenfelet nem láttak a közelben, megindultak újabbakat keresni. Közben beszélgettek.
 - Tehát Dareth már rablókat is bérel. De nem ez a szörnyű. A szörnyű az, hogy be is állnak a seregébe. - mondta Horiq szomorúan.
 - Én meg azt nem tudom, hogy miért vágatja ki a fákat. - gondolkodott hangosan Qwâmbii, akit nem érdekeltek az útonállók.
 - Látod, ezt én sem tudom, de re remélem hamarosan kiderül.
    Eközben megérkezett Bël is íjász társaival. Éles tünde szemével gyorsan körbenézett, majd a két utazóhoz fordult:
 - Harcosaim jelentették, hogy innen délre már nincsenek zombik, és az erdőből is sikerült kiűznünk őket. De Erdőszéle mellett még mindig rengeteg van, és ráadásul folytatják a fák kivágását. De miért kell értelmetlenül gyilkolni? Ezek a fák senkinek nem ártottak, fiatalok voltak még. Gyertek velünk arra, itt már nem akad semmilyen tennivaló.
    A kis csapat felkerekedett, és futva megindultak ki az erdőből. Mikor meglátták a zombikat, Qwâmbii igencsak megdöbbent. Ő azt hitte, sikerült a sereg nagyobbik felével végezni, de kiderült, hogy közel sem így áll a helyzet. Túl a fákon megszámlálhatatlanul sok élőhalott szorgoskodott a fák körül.
 - Ne vesztegessük az időt, öljük meg mindet! - kiáltotta az ifjú, majd kardját magasra emelve egy csatakiáltást ordított, és belevetette magát a harcba.
 - Kezdem azt hinni, hogy Qwâmbii megőrül, ha csata van. - mosolygott maga elé a tünde herceg.
 - Én nem hiszem, hanem tudom… - felelte a mágus, miközben ők is elindultak kifelé az erdőből.
    A tündék előkapták a nyilaikat és felmásztak a fára. Hamarosan egy nagy halom élőhalott úgy nézett ki, mintha sündisznó lenne. A tündék ugyanis biztosra mentek: mind a hatan ugyanarra az ellenségre lőttek, ha netalán nem ölte meg volna őt az első lövés.
    Nyilaik hamar elfogytak, így kardot rántottak, és leugrottak a fáról. Gyönyörűen megmunkált, írással díszített egyélű szablyáikat kegyetlen sebességgel suhogtatták. Qwâmbii nézte, ahogy a tündék forgatják a kardot, és el kellett ismernie, hogy ebben is elég jók, bár úgy vélte, hogy a tündék nem kegyetlen háborúkban tanultak meg csatázni, hanem kardforgató mesterektől, mert nagyon tisztán harcoltak.
    A harcos ezzel szemben úgy küzdött, ahogy tudott. Ő mindig is háborúkban küzdött, ahol csak egyetlen szabály volt: ölj, vagy téged ölnek meg. Mivel Qwâmbii nem akart meghalni a csatában, ezért tartotta magát ehhez a szabályhoz. Ellenfeleit amint tudta, felgáncsolta, vagy fellökte, majd kardjával végzett velük.
    A tündék gyorsan felkapkodták nyilaikat, de nem másztak vissza a fára, hanem ott helyben kilőtték azokat megint. Qwâmbii számára érdekes látvány volt ez a harcmodor. Elismeréssel figyelte Bëlt, amint az levágott kardjával két zombit, pillanatnyi levegőhöz jutva azonnal íjához kapott, és egy szempillantásnyi idő alatt lelőtt négy felé rohanó ellenfelét, majd melléjük ugrott, és miután kirántotta nyilait, kardjával megint szabad helyért küzdött.
    A harcos egy hatalmas vágással kettémetszette az élőhalottat, akivel küzdött, és miután maradt néhány pillanata körbenézni, Horiqot kereste. Nem kellett nagyon keresnie, ott volt mögötte, kicsit lemaradva. Elszántan suhogtatta új varázsbotját, percek alatt bezúzta minden ellenfelét. Amikor észrevette, hogy Qwâmbii őt figyeli, odakiáltott neki.
 - Figyelj, megmutatom, mire képes a mágia! - ezzel neki is, a tündéknek is odakiáltott - Hasaljatok le!
    Mindannyian úgy tettek, ahogy a mágus mondta. Még szinte földet sem értek, egy hatalmas dörrenés hallatszott, és Qwâmbii érezte, hogy egy hatalmas lökéshullám halad végig testén. „Ha nem fekszek le, biztosan fellök.” - gondolta. Mikor felnézett, igencsak elcsodálkozott.
    Egy jó negyven komnyi területen belül nem maradt rajtuk kívül senki. A zombik felrepültek a levegőbe, és messzire tőlük csapódtak be társaikba.
 - Nem rossz! - kiáltotta Bël, majd íjához kapva, elkezdte leszedni az ismét közeledő élőhalottakat.
 - Ez igen! - gratulált Qwâmbii is, miközben szemével már az ismét gyülekező ellenséget figyelte - Gyakrabban kellene mágiát használnod. Ha ez ilyen könnyen megy, én minek törjem magam? - tette még hozzá.
 - Nem akarom a varázserőm holmi zombikra pazarolni, mert ki tudja, később milyen ellenfelekkel találkozunk. Láttad, Mardendor is immunis volt a varázslatra, elképzelhető, hogy találkozunk majd még olyan teremtményekkel, akik meg éppen csak a mágiával lesznek sebezhetők.
    Egy-két pillanatnyi gondolkodás után elmosolyodott, és így szólt Qwâmbiihoz:
 - De a te kedvedért tartok egy kis bemutatót.
    Azzal nekifogott a varázslásnak. Qwâmbii a következő fél órában csak ámult és bámult. Harcolnia nem kellett, mert az ellenfeleknek esélyük sem volt arra, hogy közel jussanak, mindig belefutottak valamilyen varázslatba.
    Horiq először hatalmas tűzlabdákat dobált, szénné égetve tucatnyi zombit minden egyes lövésével. Miután ezt megunta, hatalmas vihart támasztott, amivel egy jó ötven kom széles körben felborította az összes zombit. Ezt villámcsapás követte, tenyeréből százszámra cikáztak szét villámok, amik miután elérték az első áldozataikat, nem álltak meg hanem tovább száguldottak a többi felé. A harcos akkor csodálkozott el igazán, amikor Horiq egy csettintésére felrobbant a föld az ellenség sűrűjében, széttépve és szerteszórva az élőhalottakat. A mágus vett egy mély lélegzetet, és ezt mondta:
 - Akkor talán mutatok valamit…
    A harcos szeme elkerekedett:
 - Még ezek mellé?!
    A mágus nem válaszolt, hanem újabb varázslásba kezdett. Karjait az ég felé nyújtotta, és a jobbjában fogott varázsbotjával előbb az égre, majd a földre mutatott, miközben a mágia ősi nyelvén különös mondatokat mormolt. Az élőhalottak egyre közelebb értek, és félő volt, hogy előbb támadnak, mint ahogy a mágus befejezi a varázslatot. Már csak öt-tíz komra jártak, amikor Horiq elmondta az utolsó szót is, és botjával a földre csapott. A bámészkodók nyilat helyeztek íjukba, hogy szükség esetén kéznél legyen.
    Qwâmbii – ha lehet – még jobban elképedt. A közeledő zombik mellett megnyílt a föld, és hatalmas, zöld csápszerű dolgok emelkedtek ki belőle, amik megragadták az élőhalottakat, és szétroppantották őket.
 - Ez tünde mágia! - kiáltott fel örömében Bël.
 - Igen, az. - bólogatott a mágus - egy ősi könyvből tanultam, amit még a te engedélyeddel olvashattam el. Ki akartam próbálni, vajon tényleg olyan hatásos-e, mint ahogy az le van írva.
 - Még ki sem próbáltad előtte? És mi van, ha nem működik a varázslat? - kérdezte Qwâmbii.
 - Nos, akkor kénytelenek lettünk volna keményen harcolni. - vigyorgott a mágus. A többiek kicsit elképedtek, de aztán elnevették magukat. Horiq ismét szusszantott egy nagyot.
 - Talán ennyi elég is lesz mára. - mondta, és egy csatakiáltást hallatva megindult abba az irányba, ahol a zombik tartózkodtak. A többiek követték.
 - Köszönjük a bemutatót. Tényleg hatalmas varázsló vagy! - jegyezték meg a tündék is, akik szintén csodálták a „műsort”. Legtöbbjük már látott varázslókat, akik mindenféle trükkel kápráztatták el a közönséget, de semmi ehhez hasonlóan hatalmas és pusztító varázslatban még nem volt részük.
 - Még jó, hogy nem akarsz eltenni láb alól. - mosolygott Qwâmbii.
    Miután az ellenség száma nagyon megfogyatkozott, alaposan körbe tudtak nézni. A tündék éles szemükkel azonnal észrevettek valamit, amit az utazók nem.
 - Arra haladjunk! - mutatott a távolba Bël.
    Miután átverekedték magukat egy csapat megmaradt zombin, végre a két barát is megpillantotta azt, amit a tündék már messziről láttak.
 - Ostromgépek! - tátotta el száját Qwâmbii - Minek ide ostromgépek?
 - Inkább Qryx vagy az Erőd ellen fogják használni. - vélte Horiq.
 - Nagyon gyorsan tüntessük el innen eme szörnyű masinákat! Így veszélyesek egész Handoriora. - mondta Bël.
 - Mióta érdekel titeket ennyire országunk sorsa? - kérdezte Qwâmbii gúnyosan.
A  tünde nem válaszolt, csak mosolygott egyet, aztán már harcolt is tovább.
    Amint lőtávolságon belül értek, Qwâmbii előkapta mágikus íját, és néhány lövedékkel pillanatok alatt porrá égette a gonosz szerkezeteket. Miután ezzel végeztek, szemükkel a többi tündét keresték, akiknek az utasítás szerint már itt kellett volna lennie. Ám egyet sem láttak, így egyértelmű volt, hogy északabbra még heves harcok folynak.
    A kis csapat megindult befejezni ezt a csatát. Qwâmbii látta, hogy a tündék nem változtattak harcmodorukon: a fáról lőtték le ellenfeleiket, majd amikor valakinek elfogyott a nyila, az leugrott, és összeszedett minden nyilat a közelben, a társai meg fedezték.
 - Kétség kívül biztonságos így a csatározás. - állapította meg a harcos - Feltéve, hogyha több hétig akartok háborúzni, illetve ha nem gyújtják rátok a fákat…
- Nem lehet mindenki a közelharc híve. Itt csak te vagy ilyen őrült gyilkológép! - mosolygott Bël, és már tudta, hogy az ifjú pillanatokon belül nekirohan az ellenfélnek. Ebben nem is csalódott, mire kimondta ezeket a szavakat, Qwâmbii már rég kaszabolta a zombikat.
 - Nekünk sem kellene nézni a harcot, hanem részt venni benne. - mondta Horiq, majd botját meglengetve a barátja után futott.
 - Dologra! - mosolyodott el a tünde is, majd miután íjász társaival leszedtek egy kisebb csapatot, a két utazó után szaladtak, könnyű kardjukkal a kezükben.
    Az ifjú harcos ismét kábulatban volt. Bár egész nap harcolt, hiszen az ellenfél egy pillanatnyi időt sem hagyott neki, mégsem volt fáradt. Tudta, hogy ez a medál műve, és azt is érezte, hogy amint vége a harcnak, egyszerre fogják megrohanni az összes ingerek, amiket eddig a varázslat gondosan elfojtott. De most minden rendben volt, és akadt élőhalott is bőven, így hát Qwâmbii nem állt le elmélkedni a medálja felett. Kardját két kézre fogta, hogy nagyobb lendületet tudjon venni, és hogy erősebbet csapjon. Kezdett elege lenni a harcból. A zombik kimerítik ellenfeleiket testileg és szellemileg is kérlelhetetlen magatartásukkal. Qwâmbii számára ők voltak a legkeményebb ellenfelek, mióta csak az eszét tudta. Kegyetlen pontossággal forgatta kardját. Oldalra lépett egy szúrás elől és két kézzel átdöfte ellenfelét. Miután kihúzta kardját fordulatból átszelt egy másik zombit. Az idő állni látszott, és a harcos vég nélkül mészárolta a halottakat. Tökéletes ívben lendült fegyvere, és tökéletes pontossággal vágott bele egy újabb ellenfele szívébe. Számára a harc nem monoton volt, hanem csupa mozgás, ritmus. Élvezte a suhogó fegyver zaját, a könnyed mozdulatokat. Qwâmbii táncolt. A halál táncát járta.
    Egy suhintás, egy reccsenés. Horiq szorgalmasan ölte az élőhalottakat. Nem sietett, bár tudta, az idő ellene dolgozik, de ő sohasem kapkodott el semmit, mert abból csak baj keletkezhet. Híres varázslói állóképessége most próbára lett téve. A „bemutató” után ugyanis eléggé kimerült, de nem állhattak meg pihenni, mert a csata nem fejeződött még be. Tudta, hogy ezek itt már a sereg utolsó harmadát képező csapatok voltak, és remélte, hogy napnyugtára végeznek is velük. Miközben küzdött, elgondolkozott azon, hogy Darethnek milyen szándékai lehetnek. Szörnyű gondolatai támadtak, arca elkomorult. Hirtelen fellökte ellenfelét, és miután végzett vele, tekintetével társait fürkészte.
Qwâmbiit hamar meg is találta, ugyanis nem lehetett nem észrevenni őt. Hihetetlen gyorsasággal mozgatta jól kovácsolt fegyverét és lassan a combjáig értek a kivégzett zombik tetemei. Arcán csak egy bódult mosoly látszott, ugyanakkor tekintetében a távoli tudatosság mellett a tökéletes figyelem is jelen volt. A mágus csak mosolygott az ifjú titánon, aki valószínűleg egyszerűnek veszi az életet, és akinek nem nyomja vállait a borzasztó tények súlya. Horiq nem avatta be mindenbe az ifjút, úgy gondolta, bőven eleget tud ahhoz, hogy megfelelő Örökös legyen. Ugyanakkor, ha Qwâmbii kérdezte, mindig felelt rá, a célirányos kérdések elől nem zárkózott el soha. Az alatt a rövid idő alatt, amíg együtt volt a harcossal, teljesen megszerette őt, és érezte, hogy a medálok között lévő kapocs nélkül is örökké jó barátja lesz. Ám gondolatait elvonták újabb ellenfelei. Ismét vett egy mély lélegzetet, és tovább küzdött.
    A sereg létszáma feltűnően csökkenni kezdett, érezhető volt, hogy a tündék hada mégiscsak nagymértékben fogyasztja azt. Amikor már csak kis csapatok maradtak, Bël kiadta a parancsot:
 - Horiq, Qwâmbii és még negyven íjász velem jön, a többiek maradnak, és védik az erdőt.
    Ezzel megindultak elpusztítani a maradék zombikat is. Gyorsan haladtak, szemmel láthatóan nagyon megfogyatkozott az ellenséges sereg. Mikor már messzire jártak az erdőtől a maradék csapatok után kutatva, Qwâmbiinak rossz előérzete támadt.
 - Ez csapda. - mondta, de már ekkorra körbevették őket az élőhalottak hatalmas számban. A hirtelen jött erős támadás kicsit megijesztette a kis csapatot, mert már nem találtak nagyobb egységeket, és ez a gyors szerveződés biztosan valami magasabb erő hatására történt.
    Védekezni kezdtek, majd megdöbbenve tapasztalták, hogy ez a sereg jóval nagyobb, mint amekkorára elsőnek tartották. Hiába küzdöttek elkeseredetten, az élőhalottak száma nem akart csökkeni. A küzdelem egyre kétségbeejtőbbé vált, ahogy a maroknyi csapat próbálta tartani magát a most már szembetűnően túlerőben lévő zombihorda ellen. Qwâmbii ügyelt rá, hogy ne szakadjon ki társai közül, és bár számára a csata nem volt megerőltető, azt tudta, hogy ekkora sereggel még ő sem bírna el egyedül, és hogy már kezdenek kimerülni társai. A reménye egyre fogyott, és hasonló érzések kezdtek úrrá lenni rajta, mint amikor néhány órával előtte a fán csüngött fejjel lefelé.
    Egy pillanat műve volt. Ordítás hallatszott. Több száznyi torokból tört ez elő, és nem a félelem hangja volt, hanem a bátor küzdelemre felszólításé. A kis csapat felocsúdott a lelki kábultságából, és örömmel vette észre, hogy páncélos lovagok, és jól felfegyverzett gyalogosok érkeztek a helyszínre. Az újonnan érkezők segítségével fél órán belül szétverték a maradék élőhalott sereget.
    Amikor végeztek, egy díszes páncélú lovag odament Bëlhez, levette a sisakját, majd így szólt:
 - A megerősített parti őrség parancsnoka vagyok. Látom még időben érkeztünk. Sajnálom, hogy nem tudtunk előbb jönni. - szabadkozott.
 - A fő az, hogy itt vagytok, és hogy időben érkeztetek. - felelte a tünde nyugodtan.


    Hamar elbúcsúztak az őröktől, Gandorel visszautasította népét az erdőbe. Néhány tündét a parti őrségbe utasított szolgálatra. Több szem többet lát, főleg, ha azok tünde szemek. Ez a csata bebizonyította, hogy már sehol sem lehet biztonságban az ember, vagy a tünde. A zombik elleni harc ezen a napon közös üggyé vált, Handorio népei újra megherősítették szövetségüket.
    A sereg ugyanolyan sebeséggel futott a város fele, mint amilyennel onnan elindult. A tündéken a fáradságnak nyoma sem látszott. De az emberek ekkor már nem bírták tartani az iramot. Fáradtan, véres ruháikban bandukoltak hátul, már jó két komenknyire lemaradva a seregtől.
    Éppen a csapdáról beszélgettek, amikor Gandorel megjelent előttük. Csapzott volt, de sebet nem ejtettek rajta. Ebben a csatában nem harcolt sokat: mindössze egyszer ürítette ki tegezét. Bár az ütközet hatalmas volt, veszély nem fenyegette a vezért, a fák tökéletes védelmet nyújtottak neki.
 - Még egyszer szeretném megköszönni, hogy velem tartottatok. - kezdte - Nem volt kötelességetek, de megtettétek. Qwâmbii majdnem életét áldozta értünk. Köszönöm!
 - A csatákban vannak halottak. - mondta a fiú - Ha kell én is meghalok, csak tudjam, hogy volt értelme. Szerinted azok a tündék, akik most meghaltak, miért áldozták hosszú életüket? A többiek biztonságáért.
 - Nem halt meg senki. - mondta a király.
 - Hogy? - csodálkozott Qwâmbii.
 - Nincs ebben semmi különös. Nem figyelted a harcmodorukat? Folyamatosan védve voltak. Egy tündét nem könnyű megölni. - magyarázta a mágus.
 - Ez így van. Harc heve rég járta át testünket, de ebben a csatában mindenki visszanyerte harci kedvét. Handorio számíthat ránk ezen túl.
 - És akkor mi is számíthatunk a fiadra? - tette fel Horiq a sorsdöntő kérdést.
 - Igen. - mondta a király.
Mindkettőjük megkönnyebbültek. Az öröm kezdett feléledni bennük.
 - Sokat gondolkodtam rajta, - folytatta Gandorel - nehéz döntés volt, de meggyőztetek. Elhoztátok nekem Slimokot, és ma is megbizonyosodtam arról, hogy tudtok vigyázni Bëlre. És a világnak is szüksége van rátok.
 - Igen, ez így van. - helyeselt Horiq - De nem úgy ismertem meg a fiadat, mint akire vigyázni kéne.
 - Tudom, felnőtt már, de engedd meg, hogy féltsem. - mondta Gandorel, majd elfutott a többi tünde után.
    A király hamar eltűnt. Az emberek sétáltak tovább. Most már szótlanul. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az előbbi témát Gandorel félbeszakította. Már látszottak a házak halványkék színe, amikor Qwâmbii kinyögött egy szót.
 - Szegény.
Ezzel mindent elmondott, amit a királyról gondolt.


    Másnap reggel a halvány fénysugarak nem jutottak túl a fákon. A homály, és a herceg indulása az egész népre szomorúan hatott. Ekkorra már mindenki tudta a hírt. Gandorel a győzelemmel együtt ezt is bejelenettete. Többen sírtak, férfiak és nők is. Szerették az ifjú tündét, közvetlen és barátságos volt mindenkivel.
    Bël nem feküdt le az este. Nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy lehet, hogy nem tér vissza. Nem magát féltette, tudta, hogy ez a kötelessége, örömmel csatlakozott a csapathoz. Nem félt a haláltól sem. Apját féltette. Mi lesz, ha őt is elveszíti? Nem élné túl. Anyja halála is elvakította az idős tündét, mit fog tenni fia nélkül? Remélte, hogy nem fog bekövetkezni, de semmiben sem volt biztos. Beszélt Horiqqal az útitervről, de az nem sokat mondott neki. Soha életében nem tette ki a lábát a Fehér Erdőből. Csak ezt a világot ismerte, igaz ezt úgy, mint a tenyerét.
    Órák teltek el, mire képesnek érezte magát az útra. Ekkor már reggel volt. Felszerelését régen összepakolta, csak az indulás pillanatára várt.
     Nem telt el sok idő, megérkezett Horiq.
 - Készen állsz? - kérdezte.
 - Készen. - hangzott a válasz. Bël hangja határozottan csengett.
 - Akkor indulás. - kacsintott oda a mágus.
    Amikor kiért a szobája előtti erkélyre, hatalmas tömeg fogadta. A tündék kiabáltak, hangjuktól zengett az egész erdő. Senki nem tartotta vissza Bëlt. Inkább szerencsét kívántak neki, biztatták, de könnyekkel.
    Az ifjú tünde lassú léptekkel haladt lefelé a palota elé vezető térre. Apja és kedvese már fogadta. Bël a lépcsősor közepén sem járt, de Gandorel már nyújtotta kezét. Nem telt bele sok idő, és fia zokogva omlott a nyakába.
 - Visszatérek, apám! - küszködte ki Bël.
 - Tudom, fiam, tudom.
Elengedték egymást. Most Endariël következett. Egész este nem találkoztak, jobbnak látta Bëlt egyedül hagyni éjszakára. Megölelték egymást. Sokáig mozdulatlanul álltak, szorosan egymás karjaiban. A nő könnyei úgy hulltak, mint a deganoi zivatar. Endariël kevésbé volt bizakodó, mint Gandorel. Bízott Bëlben, de szíve szerint nem engedte volna el.
 - Látlak még? - kérdezte.
 - Látsz. Tudod, hogy ezer sárkányt megölnék egyetlen nyilammal érted.
    Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után Bël elfordult. Az ifjú tünde könnyeit törölve elindult az emberek felé. Kíséretet nem kértek.
    Qwâmbii és Horiq sem aludtak sokat az éjjel. A mágus az útvonalat tervezgette, mostmár részletesebben, kereszteződésről kereszteződésre, fáról fára. Tardunig pontosan tudta, hogy merre kell menni. Készülődésében a tündék úgy segítettek mindenben, ahogy tőlük tellett. Térképeket, könyveket, tekercseket adtak. Előkerült egy ősrégi Tirunen térkép is, valószínű az ezres évekből való volt, mert az Öt Királyság egyike sem volt még jelölve rajta. Ekkor még minden ember a Szülőföldön, Kelethonban élt. Ez volt az az ország, aminek neve hallatán ma mindenkinek végigfut a hátán a hideg.
    Horiq ettől függetlenül elkérte a könytárostól a rajzot, mondván, szükségük lehet még egy teljes térképre.
    Reggel, amikor felkeltek, már minden készen állt az útra. Sokkal hamarabb leértek, mint Bël. Még akkor kiértek a friss hajnali illatokkal teli térre, amikor még nem tolongott tömeg a tünde hercegre várva. Mikor megérkeztek a tündék a palota elé, hangosan éljenezni kezdték őket, de Horiq hamar csöndre intette a népet. A búcsú az ismerősöktől nem tartott sokáig. Megígérték mindenkinek, hogy visszahozzák Bëlt, és ők is szívesen látoganak majd ide, ha úgy adódik. Mikor mindenkitől elköszöntek, megnézték a sebesülteket. Szépen gyógyultak mind a hárman. Herdioel arcán a seb valami különös módon begyógyult. Arca visszanyerte eredeti alakját. Teljesen egészségesnek látszott, de az orvos nem engedte még ki a házból. Geflódël is épülgetett, bár őt - Horiq szerint - még hosszú hetek választották el a teljes felgyógyulástól.
    Amikor végeztek az orvosnál, már javában búcsúzkodott Bël is. Nem türelmetlenkedtek, megvárták, míg mindenkitől elköszön, úgy, ahogy kedve tartja.
    Kis idő múlva az ifjú tünde is túl volt a búcsún. Csatlakozott hozzájuk, hogy először elhagyhassa az erdőt. Reménykedett, hogy egyszer visszatér, de tudta, ha ez megtörténik, akkor az nem rövid időn belül lesz.
    A három Örökös még integetett. A nép egészen a város széléig követte az utazókat, de onnan már csak hármasben mentek tovább. Amikor eltűnt az utolsó tünde is, Bël megfordult, és letörölte könnyeit. Az Örökösök új társukkal elindultak, hogy felkeressék a negyediket, és feltámasszák istenüket.


Napokat gyalogoltak az erdőben. Az növényzet ugyanolyan volt ezen a részen is, mint amikor beléptek ide, de az emberek számára teljesen megváltozott. Már nem félelmetesnek, hanem barátságosnak és otthonosnak látták. A párás levegőt is megszokták, így a légzés sem okozott már gondot egyiküknek sem.
Nem álltak meg, csak egyszer naponta. Akkor is éjszakára, hogy alhassanak egy keveset. Tábortüzet itt az erdőben nem gyújtottak, de nem is volt rá szükség, nem volt hideg. A hőmérséklet itt egész évben, minden napszakban egyforma, függetlenül Handorio többi területétől.
Ételt kaptak eleget a tündéktől, így azt sem kellett tűzzel elkészíteni. Amíg a városban vendégeskedtek, mindig roskadásig megtelt asztal mellett ettek, de most alig kaptak valamit. Az emberek aggódtak, hogy mi lesz, ha elfogy. Qwâmbii abban is kételkedett, hogy Tardunig elég lesz. Egészen addig, még bele nem harapott az első sült húsba. Kettőnél több falatot képtelen lett volna belőle lenyelni. Olyan jól lakott vele, mint egy hónappal azelőtt Muri pörköltjével. Horiq ugyanígy volt vele. A tündék mondiel fűvel szórták meg étkeiket, melytől sokkal laktatóbbá váltak. Utifűnek ís hívják.
Naponta negyven komenket gyalogoltak. Mikor az erdő széle felé jártak, már mindannyian vágytak valami normális fekvőhelyre.
A nyolcadik nap, késő délután, hosszas, megfeszített gyaloglás eredményeképpen, a fák ritkulni kezdtek.
Egyedül Bël tudta, hogy ez már az erdő vége. Igaz ő is csak kikövetkeztette, mert még ezen a részén soha nem járt leendő birodalmának. Tudta, hogy mindenütt ugyanolyan sűrűen nőttek a fák. Egyedül a Szent Tisztás volt kivétel.
Igaza lett. Nem telt el sok idő,  és meglátták a napfényt. De ez már nem a fák által megszűrt halvány derengés volt, hanem az igazi nap ragyogása teljes pompájában. Az utazók nem láthatták így lassan egy hónapja. Most szebb volt nekik, mint eddig valaha. Bël is csak állt, és nézte azt a fénylő valamit az égen, amit még így hosszú élete alatt soha nem látott tisztán. El tudta volna nézni még néhány száz évig, de most sürgette az idő.
Az ifjú tündét húsz lépés választotta el az erdő szélétől. Ha azt megteszi, kilép szülőföldjéről, és ki tudja, hogy visszatér-e még valaha. Az emberek már kinn álltak, és rá vártak. Tudták, hogy ezek fontos pillanatok Bël életében. A tünde nem sokáig várakoztatta őket, futva csatlakozott tásaihoz, ügyet sem vetve arra a pillanatra, amikor átlépte a hazája határát. Mikor odaért, Horiq átkarolta őt is és Qwâmbiit is. Így indult útra Tardun felé a három jóbarát. Már nem sok hiányzott a városig. Két nap alatt biztos odaérnek, gondolták.


Egy nap telt el, mióta elhagyták az erdőt. Azután nem sokkal megtalálták a tarduni utat, azon haladtak északi, észak-nyugati irányban. Nézegettek mindkét oldalra, de nem láttak semmit. Jobbjukon homályosan még látszott a Fehér Erdő. Szürke fái néma óriásokként magasodtak a messzeségben. A másik oldalon kietlen pusztaság feküdt: a föld messze nőtt össze az éggel. Azon túl már csak tenger hullámzott. Az a tenger, amit nemsoká’ az utazóknak is át kell szelni. Élőlényt nem láttak, akármerre néztek. Csak a távoli erdő és az útmenti füvek jelentettek némi változatosságot.
De Bëlnek ezek is hatalmas élményt nyújtottak. A tündének most minden új dolognak számított. Nagy érdeklődéssel figyelte a semmit. Észrevehetően hunyorgott, szeme még nem szokta meg az erős napfényt.
Ahogy gyalogoltak, a föld elkezdett remegni. A hátuk mögül jött a zaj, hát meg is fordultak gyorsan.
 - Mi a fene ez? - kérdezte Qwâmbii. A többiek nem válaszoltak neki, ők is nézték a messzeséget.
    Ahogy telt az idő, a zaj forrása egyre közeledett. Néhány percen belül  Bël kijelentette, hogy egy szekér dübörög a poros úton.
    Ez sem volt sokkal jobb, mint ha egy óriáscsorda jött volna. „Kik lehetnek a szekéren?”, „Mit keres itt egy szekér?” , „Az útonállók nem hagynak senkit sem itt közlekedni. Akkor ezek valószínű, hogy ők.” - Ilyesmi gondolatok kavarogtak az utazók fejében. Szinte egyszerre rántottak fegyvert. Horiq erősen megmarkolta botját, Bël felajzotta íját egy szempillantás alatt. Qwâmbii először kardot rántott, de aztán jobb ötletnek találta visszacsúsztatni újjákovácsolt fegyverét a hüvelyébe. Inkább a mágikus íját vette a kezébe. Valahogy kedvet kapott a lövöldözéshez. Ahogy megragadta, kinyílt a fegyver.
    A szekér közeledett, hamarosan a körvonalai is tisztán kivehetőek voltak. Két izmos, fekete ló húzta, mindkettő fehér fejdíszt viselt. Úgy tűnt, hogy a fogat meg sem áll, és elgázolja az utazókat. A hatalmas vágtában hamar megérkezett eléjük a kocsi, de nem robogott tovább, hanem lefékezett előttük. Egy szépen díszített, faragott hintót láttak. A hajtó sötét köpenybe burkolózott, arcát nem lehetett látni a ráhajló csukjától.
 - Még két ember van a kocsiban. - mondta Qwâmbii.
 - Honnan veszed? - kérdezte Bël.
 - Érzem. - hangzott a válasz.
 - Ahogy gondolod. - hagyta rá a tünde.
    A hintó harminc lépésnyire lehetett az utazóktól. A kocsis mozdulatlanul ült tovább a helyén a kantárt szorongatva.
 - Megállj! Szálljatok ki a szekérből, ha kedves az életetek! - üvöltötte Horiq.
    A hajtó felállt a bakon. Jobb kezével benyúlt köpenye alá. Gyönyörűen megmunkált kard markolata villant meg a fényben.
    Bël lőni készült. Íjának húrja megfeszült, egy pillanat kellett, hogy megadja a halálos lövést, egyenesen a kocsis szívébe.
 - Ne, még ne lőjj! - utasította a mágus.
    A tünde hallgatott Horiqra, de íját nem engedte vissza. Jobbnak látta készenlétben tartani.
    A kocsis lassan kihúzta fegyverét a hüvelyből. Lassan emelte feje fölé. Amikor az acélon megcsillant a napfény, és szinte elvakította az utazókat, a hajtó elordította magát:
 - Takarodjatok az utamból nyomorultak, vagy mind meghaltok!
 - Életedet könnyű így élni, hogy mások pénzét rabolod. - ordított vissza Horiq - De most melléfogtál. Nekünk pézünk nincs, de fegyverünk van. Ha nem tágítasz, magtapasztalod. Nem hallottad társaid sorsát az erdőszélén? Te is hasonlóan akarod végezni?
 - Én nem vagyok rabló. - kiáltotta vissza az idegen. - Hírnök vagyok, Tardunba tartok jó híreket viszek az ottlakóknak. Ti kik vagytok?
 - Utazók vagyunk. Mi is Tardunba készültünk.
 - Akkor tegyük félre a fegyvereket.
    Visszaült a helyére, megostorozta a lovakat. Egy szempillantás alatt ott állt a szekér az utazók mellett. A kocsis leugrott róla. Az utazók még nem tették el fegyvereiket, annyira nem bíztak az ismeretlenben. A hajtó barátságosan nyújtotta a kezét az Örökösök felé.
 - Qwer vagyok. A biintoi futárszolgálat vezetője.
 - Mi hírt viszel Tardunba? - kérdezte bemutatkozás nélkül Horiq.
 - A rablók szétoszlottak. Sokuk meghalt egy csatában a Fehér Erdő szélén. Zombik is voltak ott, de a hadsereg már csak égett hullákat talált. Nem tudni igazán, hogy ki ölhette meg őket. Néhány félreeső hullán lőtt sebeket találtak. Többen azt mondják, hogy a tündék tértek vissza a harcmezőre. Ilyen pontossággal csak ők tudnak lőni. De szerintem ez nem lehet igaz. A tündék rohadtak, soha nem segítenének rajtunk.
    Bël hátrahajtotta fején a csukjáját ezekre a szavakra. Nyilának hegyét Qwer fejének szegezte, a vessző hegye szinte súrolta a férfi homlokát. A tünde kész volt lőni. A futár láthatón megijedt, már akkor, amikor megátta, hogy azzal a fajjal áll szemben, amit az előbb szidott össze, most meg már teljesen kétségbe volt esve. Az eddig bátor ember most féltette életét.
 - A tündék nem rohadtak! Nem törődtünk veletek, ez igaz. Megváltoztunk. Handorio sorsa összefonódott a miénkkel.
 - Rendben, de ezt megértettem volna fegyver nélkül is.
    Bël leengedte nyilát. Látván, hogy Qwer nem olyan bátor, mint amilyennek mutatja magát, már nem féltette magát és társait.
 - Ott voltunk a csatában mind a hárman. - mondta Horiq.
 - Mi történt pontosan? Meséld el!
 - Elmesélem. Vigyél el minket Tardunig. A kocsin mindent elmondok.
 - Gyertek!
    Bël bemutatta társait a kocsisnak, majd készült beülni.
 - Ne, ne oda. Ott van két fogoly. - mondta Qwer - Bizonyítéknak viszem őket a városba. Így talán beengednek. Nagyon figyelnek most a biztonságra.
    Az utazók szót fogadtak a kocsisnak. Felültek mellé a bakra, ahol kényelmesen elfértek mind a négyen. Qwer megsuhintotta az ostort, majd a lovak közt csattintott egyet. A két fekete paripa a hangra megiramodott. Ugyanolyan gyorsan suhatak, mint előtte.
    Miközben Tardun felé zötyögtek, Horiq elmesélte a csatát. Qwer izgatottan figyelte, és dicsőítette a tündéket. Még négyszer bocsánatot kért Bëltől.
    Rohamosan közeledett az eddig elzárt város. A falak lassan emelkedtek ki a földből. A messzeségben a tarduni világítótorony hatalmas teste magasodott ki először, majd lassacskán az egész várfal. Az Örökösöket percek válaszották el attól, hogy végleg elhagyják Handrio földjét, és megkezdjék utazásukat az ismeretlenbe, a végtelen óceánon.