II. Fejezet
A kalandozások kezdete
Qwâmbii érezte, hogy fárad. Remélte, hogy ellenfelei, ezek a szörnyű teremtmények, szintén kifáradnak, bár ennek egy csepp jele sem látszott. Qwâmbii vadászatról indult hazafelé, amikor váratlanul megtámadták. Ez már csak azért is meglepte, mert a Határvidék innen a messzi távolba esett, és azt még sikerült megtartani a hullasereg ellen. Egyetlen átjáró lévén, ide már nem juthattak el a zombik…
Vagy mégis? Qwâmbii nem kezdett el ezen gondolkozni, inkább arra törekedett, hogy szétzúzza az ésszel nem, de kitartással és fegyverrel rendelkező ellenfeleit. Már negyven perce egyfolytában csak a halottakkal küzdött, és – bár kétségtelenül Handorio egyik legjobb harcosa volt – már alig bírt kitérni a hullák csapásai elől.
A zombik körülötte márpedig gyülekeztek. Qwâmbii remélte, hogy ez a csapat hulla csak véletlenül jutott el ide, és remélte, hogy nem valami gonosz mágiának vagy trükknek köszönhetően, mert akkor máskor is fognak jönni, és Handorio elveszett.
Qwâmbii nem félt. Apja eltűnése és feltételezett halála után végre felnőtté érett a lelkében is. Folyamatosan edzette magát, fejlesztette fegyverforgató képességeit is, bejárt Qryxbe tanulni és edzeni. Felkészült tehát a bosszúra. Izmos, ruganyos testét a könnyű vértezet jól védte, s az idők során jól kitapasztalt és megszokott kardjával félelmetes csapásokat mért bármilyen lényre, aki őt meg merte támadni. A kegyetlen évek faluja elvesztése után megtanították élni. Sosem szerette a várost, inkább mindig az erdőket, hegyeket járta. Megtanult elboldogulni a természetben. Reflexei a legtökéletesebbé fejlődtek, találékonysága, ügyessége mindig kimentette a bajból.
Ez az élőhalott csapat azonban váratlanul lepte meg. Qwâmbii hozzászokott a veszélyhez, és mikor meglátta első ellenfeleit, a félelem helyett felizzott benne a gyűlölet. Szinte olyanná vált, mint ellenfelei: tökéletes hidegvérrel mészárolta le őket, s az elmúlt évek során szerzett tapasztalatait mindenestül felhasználva már a támadás elején alaposan megritkította a zombik sorait, de később már mit sem ért. A dögök tucatszámra áramlottak a Halál Markából.
Harc közben egy addig ismeretlen érzés ragadta el. Kezdte élvezni a harcot, vágyott ellenfelei vérére, s szenvedélye oly erős volt, hogy gondolkodás nélkül lecsapott mindenre, ami körülötte volt. Elvakultságában nem látta, hogy egyre inkább ellenfelei gyűrűjébe kerül, ahonnan kijutni szinte lehetetlen lesz.
Mikor ezt felismerte, már szinte késő volt. Azonban ő erőt vett magán, s most már ügyelve, hogy kifelé haladjon, tovább gyilkolta a zombikat. Csata közben valami belső nyugalom szállta meg, mintha meditált volna. A külső zajokat már nem fogta fel, s minden erejével ellenfeleire koncentrált. Mintha mozgása valami ősi tánc mozdulatait követte volna, úgy hajlott el a csapások elől, siklott át az élőhalottak között, és valami természetfeletti gyorsasággal és pontossággal döfte át szívüket. Mindig csak a szívüket. Qwâmbii ugyanis megfigyelte, hogy azok az ellenfelei, amiknek már nem maradt épen a szíve, nem tudtak feltámadni megint. Ebben a különös kába állapotban nem érezte az időt, sem a fáradtságot, könyörtelenül fogyasztotta a hullák seregét.
És a sereg tényleg fogyásnak indult. Qwâmbii koncentrációja gyengülni kezdett, most, hogy a csapatból már csak négy-öt fős csoportok maradtak, és azonmód megrohanták a fáradság, a sebek fájdalmainak érzetei.
Összeszedte minden erejét, és egy hirtelen mozdulattal lekaszabolta az utolsó kettőt is, amelyik rátámadt. Már-már reménykedett, hogy több nem lesz a környéken, amikor fejszék csapódtak be a közvetlen mögötte levő sziklába. Megfordulván döbbenten tapasztalta, hogy egy maroknyi élőhalott csapat beszorította a szikla tövébe. Elszántan szorongatta pompás kardja markolatát, érezve, hogy utolsó csepp véréig kitart, és nem adja fel a harcot, habár helyzete teljesen kilátástalannak tűnt.
Hirtelen – mint holmi isteni fény – villám rázta meg az égboltot, végighasítva és porrá égetve az összes zombit. Qwâmbii fellélegzett, leeresztette a kardját és magában hálát adott szerencséjének az életéért.
A bokrok közül egy alak lépett elő, ki bár markában még mindig villámokat szorongatott, látszólag békésen közelített Qwâmbii felé, aki remélte, hogy a mágus a megmentője, és nem a halálhozója lesz.
- Ki vagy? - kérdezte az idegentől.
- Horiq vagyok. - felelte a mágus. – Ne kérdezz most mást! Bízz bennem, és hallgass végig. Tudom ez most nehéz kérés, hisz’ nem ismersz, de most mondanom kell valamit! Most ülj le, majd utána válaszolok a kérdéseidre.
Qwâmbii ebbe első szóra készségesen beleegyezett. Különös módon bízott az idegenben, pedig minden más embertől tartott volna. Elfáradt testével lehuppant a mögötte álló sziklára, kardját leszúrta maga mellé a földbe, és most, hogy már végre túl volt a harcon, egyre inkább növekvő érdeklődéssel figyelte az idegent. Magas volt, fekete haja és szakálla könnyedén omlott ruhájára, erőteljes és fiatalos testtel. Horiq hosszú köpenyt viselt, pompás csizmájának anyagát azonban Qwâmbii nem tudta megítélni. Qwâmbii figyelmét ekkor megragadta a mágus nyakában lógó medál. Ez nagyon hasonlított a sajátjára és valahol belül érezte, hogy ezeknek a tárgyaknak valahogy közük van egymáshoz.
Horiq elkapta a tekintetét, elmosolyodott, nyakából leakasztva a medált, azt Qwâmbiinak nyújtotta, aki elvette tőle, s később, miközben beszélt, le sem vette róla a tekintetét. Ez a medál valahogy más volt, mint a sajátja, de kezébe véve hasonló érzés járta át, mint amikor gyerekkorában megtalálta a övét. Ám ez mégis különbözött tőle. Az erő, ami átjárta, Qwâmbii számára idegen volt, de valahogyan mégis természetesnek hatott. Horiq hagyta, hogy Qwâmbii a medált tanulmányozza. Mikor kibámészkodta magát, ránézett az emberre
- Ki vagy te?
- Mint mondtam, a nevem Horiq. Mágus vagyok, a Haron rend vezetője - ez Qwâmbiit meglepte, mert képzeletében a mágusok mindig is öreg, vékony, ősz hajú és szakállas emberek voltak. Nézte bamba tekintettel, majd egyre jobban érezte, hogy nemcsak a mágus, de ruházatának minden darabja mágiával van átitatva.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte végül.
- Mivel itt Handorioban nagyon elhallgatják az átlagemberek elől a történéseket, ezért még mielőtt rátérnék jövetelem céljára, el kell mondanom az előzményeket. A történet eleje az Istenek Háborújára nyúlik vissza. A legenda szerint ez a háború nem egyszerű tiruneni lények között zajlott, hanem istenek és mágusok gigászi küzdelme rengette meg világunkat. A két tábort két isten és az ő hívei alkották.
Egyikük az alvilág tavából táplálta a lelkét. Ő volt a gonosz, az istenek legsötétebbike. A legtöbb ember reszketni kezdett pusztán akkor is, ha csak rágondolt. Ez az isten testesítette meg a Káoszt, a sötét világ korlátlan gonoszságát. Tevékenységéről messze vidékeken is hallottak: különös kegyetlenséggel bánt mindenkivel, aki nem mutatott kellő alázatot, más esetben pusztán csak unalomból végeztetett ki több száz embert. Legkedveltebb módszerei a karóba húzás, kerékbe törés, vagy a mágikus kínzás volt. Hatalmát ereje mellett a félelemnek is köszönhette, ami övezte még legmagasabb rangú papjai között is, akiknek pedig természetfeletti képességeket adott. Nevét ki sem merték ejteni, ezért az nem is maradt ránk… Annyi bizonyos csak, hogy a Fekete Nyelven Oredzaburnak, azaz Halálhozónak nevezték. Mint minden nagyravágyó isten, ő is gőgös volt és kapzsi. Tervei közt szerepelt, hogy ő lesz a világ ura, és mindenki őt fogja szolgálni. Teljesen elvakult, és az egyre elhatalmasodó hatalomvágyának szabad utat engedett. Úgy döntött, megkezdi a világ meghódítását. Kiválasztotta az elhagyott Kelethon földjét új, gonosz országának kiindulópontjaként. Itt megteremtette a Sikolyföldet, Fekete Nyelven az Üdörg Börgét. Erre a vidékre költöztette át az összes papját, s a leigázott népekkel megépíttetette a Fekete Citadellát, a Sötét Tornyot, már-már örökre biztosítva hatalmát ezen a vidéken. Mikor letelepedett, a valamikori Öt Szabad Királyság népeinek őshazáját képező területet eluralta a halál: a legszebben termő vidékek meddő sziklákká korcsosultak, a tavak, folyók kiszáradtak, medreikben kéngőzös láva tört magának utat, s hol addig szívdobogtató madárcsicsergés volt, ott halálhörgés és a reménytelenség lélekölő valósága vette át az uralmat. Attól a szörnyű naptól kezdve Üdörg Börge a szenvedés központjává vált. S nemcsak a nép szenvedett. Szenvedett minden, ami élt és érzett. Oredzaburt nem érdekelte a kínok mértéke, ő azt tartotta fontosnak, hogy engedelmeskedjenek neki és imádják. Ebben nem is volt hiánya. Papjai félelemből és megszokásból egyaránt hűek voltak hozzá, és meg sem fordult a fejükben, hogy elhagyják urukat. Ezek az emberek – ha ugyan lehet őket embereknek nevezni – egyre jobban eltorzultak, elvesztették a maradék emberi tulajdonságukat is. Átjárta őket teljesen uruk gonoszsága, magukba szívták és elsajátították a Fekete Mágiát, s istenük után a leggonoszabb és leghatalmasabb lényekké váltak birodalmukban. Oredzabur örök életet adományozott legfőbb híveinek, hogy azok sokáig tudják szolgálni őt. Miután megteremtette a legerősebb csoportot, ami csak körülvehette, a Halállovagok Rendjét, onnantól kezdve nyugodtan gyakorolhatta gonosz tudományát saját földjén. De nem sok idő telt el addig, amíg kevés nem lett neki a Sikolyföld, és máris más, újabb és nagyobb területekre vágyott. Megkezdte hát a felkészülést a hódításra...
Ellenfele, a másik isten jó volt. Bölcs, okos, megértő és igazságos. Az emberek hite táplálta, és ebben nem szenvedett hiányt. Szerette mindenki, aki csak egyszer is megtapasztalta isteni természetét, de az egyszerű nép is magasztalta. És Ő viszontszerette minden hívét. Meghallgatta a könyörgéseiket és teljesítette a kéréseiket. Az emberek hálából templomokat, oltárokat állítottak neki, anyagi erőforrásaikat nem kímélve, hiszen szerintük istenük – aki bár szerény volt, és egyformán szerette a díszes és dísztelen imahelyeit is – megérdemelte a legnagyobb tiszteletet, amit leginkább a legjobb munkákkal akartak kifejezni. A templomok, oltárok egytől-egyig remekművek voltak, s bár a díszítések mennyiségében és minőségében különböztek egymástól, egy dologban megegyeztek: hatalmas sárkánymintákkal lettek díszítve. Mert ez az isten, Vrégo, amikor kivételes alkalmakkor láthatóvá vált hívei számára, mindig sárkányalakban mutatkozott.
Papjait a leghűségesebb követői közül választotta ki. Természetfeletti képességekkel ruházta fel őket, inkább mágusoknak lehetett őket nevezni, mint papoknak. Hívei két rendet alakítottak ki a tiszteletére. Az egyik a rend volt a Haron Rendje, aki a természet felett kapott korlátlan hatalmat.
Horiq itt megállt egy kicsit, és hagyta, hogy a harcosban lecsengjenek a hallottak. Szórakozottan elvette a medált Qwâmbiitól, és a nyakába akasztotta. Levetette köpenyét, és leterítette Qwâmbii elé, aki annak hátán egy különösen szép, mágikus jelet fedezett fel. A mágus rámutatott a jelre, és folytatta a történetét:
- Ennek a rendnek a négy megmaradt tagja közül az egyik én vagyok. Ez a jel, amit látsz, rendünk szent és ősi jele, amely egyszerre jelképezi hatalmunkat a természeti erők felett, és alárendeltségünket, alázatunkat istenünk és embertársaink iránt. Apám, Hoqwir volt az egyik leghatalmasabb főpapja a rendnek. A másik rend, amely Vrégo szolgálatába állt, az Ahoren Rend, ami az életmágia gyakorlásának és felhasználásának módjait fejlesztette ki tökéletesre. A két rend között nagyon jó kapcsolat alakult ki.
Amikor Oredzabur tevékenysége már nagyon kegyetlen kezdett lenni, elhatározták, hogy megszüntetik a rémuralmát. Vrégo maga ment a seregei élén, viszont a sötét isten, Oredzabur a fellegvárában maradt. Vrégo így a legfőbb ellensége távollétében a biztos győzelem tudatában vezette seregeit, és rohamot indított Sikolyföld ellen. Ahol végighaladt, mindenütt győzedelmeskedett, és végül már csak a Citadella ostroma maradt hátra. Megérkezett Orud Buzar alá. Tudta, hogy ez lesz az utolsó és legkegyetlenebb csata, mert ellenfele itt tartotta a legnagyobb seregét. A sötétség homálya miatt Vrégo nem érezte hívei támogatását, és gyengébbnek érezte magát. De ezt nem árulhatta el, nem futamodhatott meg, mert hívei, papjai, az emberek, tündék benne látták a reményt, az egyetlen fénysugarat Tirunen elsötétült egén.
Így hát Vrégo megtámadta Oredzaburt. Hatalmas küzdelem volt, kihatott mindenre. Az ég szinte szétszakadt, a föld megrendült, a vizeken hatalmas szökőárak söpörtek, a szelek pusztító erősségűvé váltak. Tirunen soha nem élt meg ilyen természeti katasztrófákat. Ezrek haltak meg. A Sikolyföldön gyülekező papok nagyobbik része is életét vesztette. Apám szerencsésen megmenekült. A gigászi csata hat teljes napig tartott, egész nap és egész éjszaka. Iszonyatos erőfeszítésekkel harcoltak, szenvedtek, pedig örökéletű istenek voltak. De nemcsak ők, hanem híveik is. A kardcsörgés, csatakiáltás, mágikus szavak mormolása, vagy épp a halálhörgés egy percre sem maradt abba.
A csata végére a két isten egyedül maradt a Citadella belsejében. A folyamatos küzdelemtől elgyengültek mind a ketten. Erejük fogytán volt, hisz híveik nagyobbik része odaveszett a harcban. A két isten elszántsága azonban nagyobb volt mindennél, és még egy utolsó, elkeseredett párharcba kezdtek. Annyira elgyengültek mind a ketten, hogy egy halandó ember is képes lett volna elpusztítani bármelyiküket. Végül, amikor már gyengén, szánalmasan a földön feküdtek, Orudzabur összeszedte maradék kis erejét és lesújtott Vrégora. És Vrego eltűnt, mindössze sárkány alakjának néhány része maradt meg, s azok is szétszóródtak Tirunen területén. Ebben az utolsó ütésben Oredzabur is kimerült. Apám ebben a pillanatban ért oda. Az istennek még volt annyi ereje, hogy büszkén kihirdesse, hogy legyőzte Vrégot és darabjait szétszórja, de utána már nem volt képes ellenállni apám támadásának. Olyan gyenge volt már, hogy egy halandó ütésébe is belehalt. Apám gondolkodás nélkül leszúrta, és Oredzabur örökre eltűnt Tirunenből.
Apám, Hoqwir felkutatta a testrészeket és elvitte azokat a gdemtanti kolostorba, ahol Szent Ereklyéknek nyilvánította őket. A legtöbb pap, akik végignézték Vrégo vesztét és látván hatalmát, elszörnyedve elvándoroltak északra a Tirqanog szigetre. Itt alapítottak egy új rendet. Ők már nem tisztelték, hanem félték Vrégot. Féltek, hogy egyszer még visszatér, és megbünteti őket engedetlenségükért, hogy nem segítették őt a harcban. Teljesen elfeledetté váltak. Soha nem hallottak róluk többet, de velük a két Vrégo rend száma már háromra nőtt.
Az ereklyékből, a négy megmaradt testrészből: a szívből, a tüdőből, az agyból és a nyelvből később, apám megbízásából négy medált készítettek. A természet rend négy őselemét: a földet, a tüzet, a vizet és a levegőt szimbolizálták. A legfőbb mágusok belezárták a medálokba a mágiájukat és isteni hatalommal ruházták fel azokat. Ezt a hatalmat már te is érezhetted magadon. A medálok a Haron Rend vezetőihez kerültek. Ők nem viselték őket, hanem azok továbbra is ereklyék maradtak, amiket gondosan őriztek. Ezért az Ahoren Rend tagjai úgy gondolták, hogy Haron Rendje elárulta őket és istenüket is. Elköltöztek északra a Mëërgen-félszigetre. Azóta nem szívesen érintkeznek Haron-mágusokkal, szinte minden kapcsolat megszakadt közöttünk.
Gdemtant a Handorio és Gomgelond határán feküdt, az Aoren folyó partján. Handorioi időszámítás szerint 5472-ben örökösödési háború kezdődött Handorio trónjáért. Omegol gomgelondi király igényt tartott az éppen üres handorioi trónra, de Wqeinbä, az elhunyt király unokaöccse is a hatalmat akarta. Így elkezdõdött az Emberek Háborúja. A határon folytak a legnagyobb ütközetek. Gdemtant kolostorát is porig rombolták. Apám néhány túlélő mágussal elmenekült, és sikerült kimenekítenie a Föld Medált, viszont a többi eltûnt.
Horiq jelentőségteljesen nézett Qwâmbiira, aki eddig némán hallgatott, és csak a medálokat bámulta.
- Azt akarod mondani, hogy nálam található a négy medál egyike? - Kérdezte végül.
- Igen, mégpedig A Tűz Medál, amelynek segítségével a tűz felett szinte korlátlan hatalmat nyersz. Mivel a medál viselője te vagy, ezért rajtad áll, hogy a rád átruházott mágikus erőt mire használod fel. A döntést most kell meghoznod, ez pedig végleges lesz. Az én küldetésem az, hogy felkutassam a négy medált és egyesítsem az erejüket, mert akkor talán van esélyünk az élőhalottak ellen.
„Az ám, a zombik” – gondolta Qwâmbii. A döntés súlya most hirtelen rátelepedett a vállára. Szívesen felajánlotta volna a segítségét is, de valami visszatartotta. Félt. Az egész úgy szakadt rá, s olyan erőltetően, hogy nem volt képes dönteni. Horiq türelmesen várt. Egy darabig némán hallgattak, ki-ki a gondolataiba merülve. Qwâmbii egy idő után felállt, s szemében különös tűz égett. Egész teste, hangja megremegett, de kimondta döntését:
- Jöhet bármilyen veszély, én magam és a medálom e nemes célra felajánlom, ha át kell kutatnom a legrettenetesebb vidékeket is, hogy célt érjek, hát megteszem, magam, népem érdekében. Készen állok.
A mágus elmosolyodott, s barátságosan nyújtotta a kezét Qwâmbii felé. Kezet fogtak, s ezzel megerősítették szövetségüket.
Elindultak tehát. Még nem érezték a küldetés terhét, csak azt tudták, hogy meg kell menteniük a világot. Ha valami külső megfigyelő rájuk nézett, csak két fiatal, élettel teli embert látott, akik mintha csak szokásos délutáni sétájukat végeznék a szépséges környezetben, nem is törődve a fenyegető veszéllyel.
Qwâmbii azt sem tudta, hogy mit kell csinálnia. Olyasmibe vágott bele, amihez semmi köze nem volt, és nem is sejtette, hogy mi fog történni, merre keveredik el a kalandok során, hazajut-e még életében. Mindez nehéz és fájó kérdés volt, de most nem foglalkozott vele. Ment, amerre Horiq vezette. Esze azt súgta neki, hogy nem lett volna szabad elfogadnia a mágus ajánlatát, és maradhatott volna Handorioban szeretett anyjával, békésen, amíg a Sötétség el nem pusztít mindent, ami él. De egy másik, valami nagyon mélyről jövő, tiszta és furcsa érzés azt súgta neki, hogy mennie kell, nem hagyhatja cserben a Népet.
Mozgásán nem látszott, hogy ilyen nagy gondja van. Sokszor nem is gondolt rá. Könnyedén lépkedett a mágus nyomában. Néha azon vette észre magát, hogy egy dalt dúdolt, amit még gyerekkorában hallotta édesanyjától.
Horiq nem szólt semmit, csak mosolygott. Ott ált előtte egy erős, izmos, okos harcos, akiben a jövőt látja, és egy gyerekdalt énekel. Tudta, hogy Qwâmbii fiatal még, nincs felkészülve erre az útra. Nem ismerte a múltját, nem tudta, hogy mi történt vele találkozásuk előtt. Bár egy teljesen ismeretlen emberrel indult el erre a nagyon is kockázatos útra, ő mégis úgy érezte, máris a szívéhez nőtt. Ahogy ezen tűnődött hirtelen Qwâmbii megszólalt:
- Mi történt miután eltűntek a medálok?
- Tessék? Ne haragudj, elgondolkodtam. - kérdezett vissza összezavarodottan Horiq.
- Nem fejezted be a történetet. Mi történt, miután Hoqwir elvitte a medált a kolostorból?
- Azért hagytam abba, mert ez egy fájó pont az életemben, ami ezután következett. De igazad van, ha eljöttél velem, tudnod kell a történetet. - egy reményvesztett szusszantás hagyta el a mágus torkát. - A menekülés közben apámat eltalálta a lábán egy mérgezett nyílvessző. Nem tehetett semmit ellene. Gyógyszere nem volt. Hazáig bírta, de mikor hazaért, lefektették az ágyra, és fel sem kelt többé.
Horiq egy kis időre elhallgatott. Szemében egy könnycsepp gyűlt össze, majd gurult végig arcán. Letörölte és folytatta.
- Egyszer haldoklása közben odahívott magához, és remegő kezével egy zacskót nyújtott felém. Én elvettem tőle. Valami kemény, kör alakú dolog volt benne. Nem bontottam ki azonnal, nem érdekelt más, csak az, hogy apám éppen haldoklik. Eltettem. Ez volt az egyetlen dolog, amit tudományán kívül rám hagyott.
Amikor meghalt, hónapokig másra sem gondoltam. Apám sokat jelentett nekem: mindent, amit tudok, tőle tanultam. Büszke voltam, hogy ő volt a Haron Rend feje, aztán egyik pillanatról a másikra én lettem a vezető. Senkit nem tiszteltem és szerettem annyira, mint őt. És aznap mindennek vége lett.
Mikor már kezdtem megérteni és feldolgozni a történteket, eszembe jutott a medál. Elővettem, és hirtelen valami furcsa érzés kerített hatalmába. Nem tudtam elszakadni tőle.
- Igen ezt éreztem én is gyerekkoromban. - jegyezte meg Qwâmbii.
- Ez a medál hatalma. - folytatta Horiq - Nem tudsz és nem is akarsz elszakadni tőle. A részeddé vált, és hasznodra van. Segít döntéseidben, megkönnyíti mozdulataid, fáradságod elviseli, és hatalmat ad. Hatalmat! Olyat amiről a mágusok is csak álmodnak. De nekünk megadatott. Mert kiválasztottak vagyunk.
- Ezt hogy érted? - kérdezte az ifjú.
- Úgy, ahogy mondom. Nem véletlen, hogy te találtad meg a medált. Szerinted Gnemtantból hogy került el Handorioba, Kemrinonba? Mert csodálatos hatalma van. Vrégo van belezárva, az ő teste. Keresi a megfelelő lényt, akinek megvan a szükséges hatalma. Úgy irányítja sorsát, hogy mindig a jó oldalt szolgálja. Az egyik kiválasztott Te vagy. A Négy Örökös egyike, és ez a te Örökséged. Vrégo tudta ezt ezer évvel ezelőtt. Téged választott. Benned látja a reményt.
- Tehát akkor a sorsom előre meg van írva? Nem is én döntök jövőm felett? - csodálkozott Qwâmbii.
- Nem. Sorsod az volt, hogy megtaláld a medált. De a vele járó terhet elfogadnod és vállalnod már a saját döntésed volt. A medál nem kötelez semmire, csak vonz bizonyos eseményeket utad során, amely a saját céljának megfelel. De a medál a barátod, társad. A küldetést azonban neked kell végigvinned. Habár Ő nem fogja neked megmondani, mit kell tenned, mégis minden helyzetben segíteni fog rajtad minden erejével.
Qwâmbii most már más szemmel nézett a medálkára. Arra a tárgyra, amely véglegesen jelent neki egyszerre terhet és áldást mindaddig, amíg életben van. Bár nem tudta, hogy a medál mire képes, érezte, hogy ereje magával ragadja, valahányszor csak a kezébe veszi.
A beszélgetés közben szinte észre sem vették, hogy besötétedett. A vörös nap szinte teljesen eltűnt a Tudroeni-hegység mögött. Amint eltűnt, újra úrrá lett a világon a nyomasztó sötétség. Horiq és Qwâmbii azonban tudta, hogy nem kell félnie. Míg Élő Földön vannak, addig nem eshet bajuk. Ha valami különös dolog történne mégis, akkor a faluk népének lármája figyelmeztetné őket a veszélyre.
Nem akartak egész nap gyalogolni. Horiq tudta, hogy később szükség lesz minden erejükre az út során. Kiválasztott hát egy félreeső helyet a letáborozáshoz. Letette kis batyuját, és előhúzott egy darab gaminhúst.
- Nincs kedved gyűjteni egy kis tűzifát Qwâmbii? - kérdezte.
Qwâmbii úgy értette ki a szavaiból: „Qwâmbii, hagyj magamra egy picit, és hozz egy kis tűzifát!”
Elment hát, gondolta a mágusnak gondolkodni kell, jobb, ha tényleg egyedül marad. Jó sokáig keresgélt. Annyi idő alatt egy egész erdőt ki tudott volna hordani a tisztásra. Mikor visszament Horiq már várta.
- Mi tartott eddig? Mindjárt éhen halok, te meg andalogsz.
- Ne haragudj, azt hittem gondolkodni akarsz, gondoltam egy kicsit egyedül hagylak. - válaszolt Qwâmbii.
- Majd szólok, ha egyedül akarok maradni. Egyébként is én még fiatal mágus vagyok, nem gondolkozok napokat.
- Ezt nem tudtam. - mondta.
- Látod, megérte eljönni. Ennyivel is okosabb lettél. - nevetett a mágus.
Qwâmbii is vele nevetett. Hirtelen megkordult a gyomra. Ekkor jutott csak eszébe, hogy utoljára reggel evett, és nagyon éhes. Gyorsan, de ügyesen egymásnak támasztotta a fadarabokat, amiket gyűjtött. Egy perc sem telt bele, már égett is a tábortűz. Horiq felnyársalta a gamint és elkezdte sütni.
Qwâmbiinak semmi dolga nem volt. Ült, várt, és nézte a tüzet. Ahogy nézte egyre jobban előjött egy furcsa érzés. Mintha valaki hozzá beszélt volna:
- Szólítottál gazdám?
Qwâmbii nem tudta ki, vagy mi az, azt hitte, képzelődik, de a hang megint megszólalt.
- Gazdám! Itt vagyok!
A mágusra nézett, de ő száját csukva tartotta. Megrettent, azt hitte megőrült. Nem tudta ki szólítja. A közelben nem látott, de nem is érzett Horiqon kívül senkit. A mágus meg csendesen és békésen sütögetett. Nem tudta, hogy mit tegyen.
- Horiq! Horiq! Valami hangot hallok, valaki beszél hozzám, gazdájának szólít. Ki az? Mi az? Mi történik velem? - kérdezte végül.
A mágus rá sem hederített, csak sütött tovább. Qwâmbii visszaült a helyére. Hangokat már nem hallott, de még mindig nem tudta, hogy mi volt az. Amikor végül arra a következtetésre jutott, hogy képzelődik, megint megszólalt a hang:
- Gazdám, nem félj! Itt vagyok előtted. Hát nem látsz?
Ekkor hirtelen felugrott. Nézett és csak nézett maga elé a messzi sötétségbe. Nem látott semmit. Most már szinte biztos volt benne, hogy megőrült. Horiqnak nem szólt, gondolta, hogy, ha az előbb nem is vett tudomást róla, akkor most se fog. Leült szép csendben.
- A tűz beszélt hozzád. - szólalt meg hirtelen Horiq.
- Tessék? - kérdezett vissza Qwâmbii, aki azt hitte rosszul hall.
- Megidézted. Nálad a medál, te vagy az ura. - magyarázta - Hatalmad van felette. Arra használod, amire kedved tartja. Hatalmad életet ad neki. Te vagy a négy örökös egyike, ezt ne feledd! Ezen túl, mivel már két Örökös egyesült, nagyobb hatalmunk van.
- Tehát a tűz szólt hozzám.
- Igen a tűz. Biztos furcsa neked ez, mert eddig a hatalom, amiről hallottál az a királyi hatalom volt. Most meg itt vagy, természetfeletti képességekkel megáldva. - Qwâmbii ezen el is gondolkodott, s kirázta a hideg. Számára a mágia érthetetlen, és felfoghatatlan szavak összessége volt. Mindig tartott tőle, medáján, és meditálásán kívül nem sok mágikus dologgal találkozott, de nem is hiányzott neki. Elmélkedéséből Horiq rázta fel. - Szerinted miért pusztítottad olyan könnyen a zombikat? Vannak egész seregek, amik nem tudnak ennyi hullával megbirkózni egyszerre. Te meg… Te meg megölsz húszat anélkül, hogy bajod esne.
- Nem is tudtam, hogy ezek a dögök ilyen erősek.
- Hát mit tudsz róluk?
- Igazából semmit. - mondta Qwâmbii halkan és szégyenlősen.
- Huh! - sóhajtott Horiq. - Akkor elmesélem neked, hogy tulajdonképpen miért is vagy most itt, és kivel állunk szemben.
Az Ellenség neve Dareth. Valamikor rég egy egyszerű mágus volt és Menthirnek hívták. Egészen addig, amíg Oredzabur meg nem jelent Tirunenen. Azt mondják róla, hogy nagy hatalma soha nem volt nagy, de szorgalmasan tanult, hogy több legyen. Utazott, bejárta Tirunen minden zugát. Megismert mindent, amire csak lehetősége nyílott, de így sem lett hatalmasabb.
Egyszer, amikor északon, a Mëërgen-szigeten járt, felfedezte az Elszakadt Rend kolostorát. Felfedezését egy hosszú és igen érdekes levélben mesélte el apámnak.
Leírta az ottani papok szokásait. Írásai szerint, még mindig hittek Vrégoban. Féltek, hogy egyszer visszajön, és elpusztítja őket büntetésből. Ezért minden nap imádkoztak. Imájuk így kezdődött: „Kérlek, Ó magasságos Gramntir – ez kegyetlent jelent – nézd el hűtlenségünket, hallgasd meg esedezésünket, s ha majdan lesújtasz reánk, te gonosz, mi tudjuk, hogy árulásunk lesz az oka…”
Menthir odaérkezésekor már csak öten maradtak ott, a többiek visszavándoroltak Rolenciába. Akik nem tértek vissza, tartották magukat a valláshoz. Elzárkóztak a világtól, és teljesen eltorzultak. Orkokra jobban hasonlítottak, mint emberekre. Menthir megemlített még valami Szent Kincset is, de azt egy mágikus és titkos ládában őrizték, így nem tudhatta meg, mi az. Ez az egy levele jutott el a Haron Rendig. Többet nem hallottunk felőle, így szinte teljesen elfeledkeztünk róla.
Egy nap, mi mágusok megéreztünk valami újszerű, gonosz és eléggé fenyegetőnek tűnő veszélyt. Nem tudtuk mi lehet az. Oredzaburra nem gyanakodtunk, hiszen tudtuk, ő elpusztult. De ez a nyomasztó érzés senkit nem hagyott nyugodni.
Végül egy szörnyűséges napon megtudtunk mindent. Megjelent egy eltorzult, rothadt fejű ember, belei kilógtak oldalából, és egy tekercset nyújtott át. A tekercsen az állt, hogy Dareth, a Sötét Nagyúr mindenképp szeretne találkozni a Haron és az Ahoren Rend fejével. Elmentem hát, de az Ahoren Rend vezetője nem akart velem tartani, tehát az utat egyedül kellett megtennem. Sok keserves nap után megérkeztem a kijelölt helyre, a Halott-hágóhoz. Ám azon az átkozott helyen nem találtam senkit, de egy percig sem gondoltam, hogy az üzenet valami tréfa lenne. Erre két nyomós okom volt: az egyik az, hogy éreztem, valami nincs rendben a világban, a másik, hogy egy élőhalott hozta a levelet. Nem volt mit tenni, türelmesen vártam hát. Napokat töltöttem el abban a kietlen pusztaságban. Élelmem alig akadt. Már majdnem visszafordultam, amikor a föld megrendült.
Hátranéztem, és azt hittem lefordulok a lovamról. Hatalmas sereg jött mögöttem. Öt oszlopba rendeződtek. Legelöl egy lovas vágtatott hatalmas fehér lovon, de ruhája fekete volt. Mögötte öt másik lovas. A legelső odajött hozzám. Csuklya volt a fejére hajtva, nem láttam az arcát. Erős, nagy termetű ember volt. Amikor odaért hozzám, csuklyáját hátrahajtotta. Menthir volt az!
„Menthir?!” - csodálkoztam.
,,Felejtsd el ezt a nevet! Menthir nem létezik többé! Az új nevem Dareth! Ezt jegyezd meg, és féld!” - susogta.
„De Menthir! Mi történt veled? Nem ilyen voltál. Gyere vissza. Handorio visszavár!
„Viszont is fog látni, de akkor már én leszek a világ ura!”
Menthir arcán gonosz mosoly villant. Éreztem, hogy a hideg végigrohan a gerincemen, ugyanakkor izzadni kezdtem. Akkor életemben először igazán belémmarkolt a félelem jeges érzése. Menthir, vagy Dareth átnyújtott egy tekercset, aztán megfordította lovát, és az egész, rémisztő seregével együtt szélsebesen elviharzott. Oly hirtelen tűntek el a látóhatáron, mintha a föld nyelte volna el őket.
Nem igazán tudtam, hogy mit csináljak. Teljesen meg voltam zavarodva. Még mindig a találkozás élményének hatása alatt voltam. Testem remegett, és végtagjaim is csak nehezen engedelmeskedtek. Összeszedtem magam, majd felbontottam a borzasztó tekercset. Írás nem volt rajta, csak egy rajz. Egy szépen kidolgozott, már önmagában is mélységesen sötét koponya. A serege láttán el tudtam képzelni, hogy ez mit jelent.
Dareth hamarosan el is indította hadjáratait. A szomszédos Gomgelondot szinte napok alatt leigázta. Handorio északkeleti területein úgy söpört végig, mintha csak egy hangyabolyt irtana ki, de szerencsére elődeid időben észhez tértek, és a még megmaradó kis területet már teljes erejükkel védték, és védik a mai napig is. A zombiseregek nem is juthattak a Hoonder-hegységen túlra.
A védelmet pedig fokozatosan építették ki. Minden hegyen őrállásokat állítottak, és jelzőtüzekkel értesítették egymást. Ha valami gond volt, jeleztek, és nagyon rövid időn belül meg is érkezett az erősítés. De sajnos ez a rendszer szinte elfeledetté vált. Ma már nem vigyáznak az ellenség mozdulataira ekkora figyelemmel, ezért is van az, hogy kisebb csapatok akár észrevétlenül is átjuthatnak a védelmi sáncokon.
Ahogy a védelem kiépült, Dareth handorioi hódításait be is fejezte, és inkább északra, Rolenciába vezényelte szörnyű hadát. Rolencia nem volt egységes birodalom, nem volt összetartás, így nem is tudtak fennmaradni. Viszont érdekes módon, mintha megelégedett volna ennyivel, Mágusföld határán, a Benfini-hegységnél megállt. Nem tudni, hogy miért. Talán még maradt benne annyi tisztelet a mágusok iránt, hogy földüket meghagyta annak a kevés embernek, aki ott maradt.
Viszont seregei amerre jártak, mindent elpusztítottak és csak nagyon keveset hagytak élve. Azoknak a túlélőknek, akik az ő területén maradtak, elvette az emlékezetét. Szinte tudatlan testekké tette őket, pont olyanná, mint az élőhalottak. Bár, jobban belegondolva nem biztos, hogy ez nekik rossz. Nem tudják, mi történik velük, nem szenvednek. Házaikat felgyújtották, a porba veszett minden, ami valaha virágzott. Nem maradt meg nekik semmi sem, csak a mágiával kiürített fej, és a néhai gyönyörű élőhelyük, ami mára kopár pusztaság…
Így kezdődött tehát a Nagy Vész, ami miatt az aranykorát élő Tirunen hanyatlásnak indult.
Horiq itt megállt, és nézett Qwâmbiira. Az ifjú meg nézte őt. Várta a folytatást, de a mágus nem szólalt meg.
- De a zombikról még mindig nem tudok semmit. Mik ezek? - kérdezte végül.
- A zombik élőhalottak. Halott emberek testébe költöztetett gonosz lelkek. Sokuk már régen rothadásnak indult. Agyuk és tudatuk nincs, Dareth akaratának engedelmeskednek. Dareth adta nekik az életet. Az ő gonoszsága táplálja őket. Emiatt az erő miatt a zombik nagyon erősek. Csak egy féleképpen lehet őket megölni: ha elpusztítod azt a részüket, amelyben a sötét lélek lakik. Bármely más testrész önálló életre kel, ha levágják, ezért magát a lényt kell megszűntetni.
- És azt hogy kell? - vágott a szavába Qwâmbii.
- Miért kérdezed ezt? - méltatlankodott Horiq.
- Egy megszámlálhatatlan fős zombisereggel állunk szemben! Szerintem tudnom kéne, mégis, hogy lehet őket elpusztítani, ha arra kerülne a sor. Nem?
- De hát te ezt nagyon jól tudod! A szívüket kell elpusztítani! Úgy csináltad akkor is, amikor harcoltál ellenük, láttam.
- Láttad végig? Akkor miért nem segítettél?
- Mert tudnom kellett, hogy tényleg te vagy-e az Örökös.
- Akkor azt is tudtad, hogy rám fognak támadni?
- Persze. Én engedtem be őket Handorioba.
- Mit hallok?! Képes voltál kockáztatni a Hazánk, a Szabad Földünk függetlenségét csak azért, hogy megbizonyosodj arról, hogy nálam van a medál? Áruló! - üvöltötte Qwâmbii. Szeme elsötétült, elfogta a harag, nem tudta mit tesz. Felugrott, és a kardja markolatához kapott.
- Tedd azt el nyugodtan. - mondta Horiq olyan hidegvérrel, mintha itallal kínálták volna - Nem fenyegette az országot veszély. Ott voltam a csapat mögött. Nem okozott volna gondot, hogy elpusztítsam őket. Ugyanúgy megtehettem volna, mint amikor neked segítettem.
Qwâmbii ekkor ráébredt arra, mit is csinál. Egy röpke pillanatig tehetetlenül állt, majd végül zavarodottan eleresztette pompás fegyverét, és visszaült Horiq mellé a tűzhöz. Érezte, hogy előbbi kitörése túlzott volt, és egy kicsit szégyellte is magát érte. Hagyta, hogy indulatai lecsillapodjanak, és ismét a nyugalom szállja meg. A tüzet bámulta, és újra megszólalt:
- Ne haragudj! Nem akartam rosszat mondani, csak tudod, apám, és minden ismerősöm elveszett a függetlenségért vívott háborúban. Ezért nem akarom, hogy haláluk felesleges legyen. Azt akarom, hogy valamikor falum népének szobrot emeljenek, mert mind hősi halottak, rászolgáltak.
Itt megint megálltak, s Horiq tudta, hogy most Qwâmbii visszagondol elvesztett szeretteire, ezért úgy döntött, nem zavarja meg, miközben az ifjú elmerengett a múlton. Qwâmbii pedig csak ült, és bámulta a tüzet. Emlékei most zavarosak voltak. Nem értette miért. Eddig mindig pontosan emlékezett minden pillanatára annak a borzalmas ütközetnek, de akkor nem sikerült. Csak annyira sikerült visszagondolni, hogy ott vesztette el apját.
Ránézett Horiqra, de a mágus csak ült, és semmilyen életjelet nem mutatott. Qwâmbii gondolta megszólítja, de végül letett róla, mert még mindig szégyellte magát az előbbi durvaságáért.
De abban a pillanatban valami más késztette arra, hogy megszólaljon:
- Horiq!
A mágus ugyanúgy ült, mozdulatlanul.
„Vajon mit csinál ilyenkor?” - kérdezte magától Qwâmbii.
- Horiq! - mondta hangosabban.
- Tessék? Kicsit elgondolkodtam. Mi a baj? - kérdezett vissza.
- Csak az… csak az, hogy odaég a hús!
- Miért nem szóltál hamarabb? - kiáltott fel Horiq, miközben kihúzta a nyársat a tűzből - Ma se eszünk már semmit.
- Dehogynem. Itt van az a kis harapnivaló, amit reggel csomagoltam be. Éppen enni készültem, amikor a zombik megtámadtak.
Nekiláttak hát. Qwâmbii útravalója nem volt valami sok két embernek. Ő magának mindössze egy kis húst, néhány szelet kenyeret és egy kis csípős zöldséget rakott el. Mindezt bőrtokokba csomagolta, hogy megőrizzék frissességüket. Qwâmbii mindig is gondos volt és igényes magával szemben is. Habár sokat evett, azt mindig le is dolgozta, így soha nem volt rajta semmi felesleg. Nagyon szeretett enni, de most mégis le kellett mondania a nagy adagról, testvériesen elosztotta az élelmet maga és a mágus között. Mindketten jóízűen falatoztak a kevéske élelemből, és mivel a tűz kellemes meleget adott, még beszélgettek is egy kicsit.
Mikor végeztek az evéssel, Qwâmbii bepakolta a bőrzacskókat a tarisznyájába, majd ledőlt a parázshoz közel.
- Aludj csak, majd én őrködök. - mondta Horiq.
Egy perc sem telt bele, Qwâmbiit már el is nyomta az álom. Úgy szundított, mint egy kisgyerek, Horiq is csak mosolygott rajta. Most, hogy az ifjú elaludt, végre volt ideje gondolkodni egy kicsit a jövőn. Megtervezte magában az utat Tardunig, amely Handorio egyetlen megmaradt kikötője volt. Ahogy ezen elmélkedett, észre sem vette, hogy leszállt köré a teljes sötétség. Horiq nem szerette a sötétséget meg az éjszakákat, de ez a mai különleges volt. A mágus megtelt reménnyel, és bízott a küldetésük sikerében. Ránézett a nyugodtan alvó társára, és megállapította, hogy habár szinte még gyerek, az esze és a szíve a helyén van. Horiq egy ideig még nézte az ifjút, majd rátekintett a már csak parázsló tűzre, és örömmel nyugtázta, hogy az egyébként párás levegő nem oltotta azt ki teljesen. Nekidőlt egy fatörzsnek és nézte a csillagokat. Azokat az apró fénylő pontokat, amik sokak számára csak kedves kis fények az égen, de Horiq számára legendák és a történelem kincstárát jelentették.
Másnap reggel Qwâmbii verőfényes napsütésre ébredt, pedig az igen szokatlan volt abban az időben. Jókedvűen látott hát neki a szokásos napi teendőinek. Horiq ugyanott ült, ahol az éjszaka, de most már nem abban a görnyedt testartásban. Ő is sokkal vidámabb volt, és az előző napi gondterheltség is eltűnt az arcáról.
- Jó reggelt! A hasadra süt a nap! Hogy lehet ilyen sokáig aludni? - kérdezte mosolyogva Horiq.
- Jó reggelt neked is! Nem tudom. Én mindig ennyit alszok. Kell a pihenés egy fárasztó nap után. - hangzott a válasz.
- Ma be kell mennünk egy közeli faluba valami élelemért, ha csak nem akarunk éhen halni még a küldetésünk második napján. – mosolygott a mágus.
El is indultak a Riuuntoba vezető úton. Ez a nap olyan volt mint a régi szép időkben, amikor még nem voltak háborúk. Akit láttak útközben, vidám volt, mintha Dareth eltűnt volna Tirunenből, és mintha visszatért volna minden a megszokott, régi kerékvágásba. Ahogy haladtak az úton Qwâmbii hátra-hátra nézett. A Hoonder-hegység teljesen eltűnt a láthatárról. Már a Hoxan-hegy sem látszott. Pedig az a hegység legmagasabb csúcsa. Azon a hegyen koronázzák a handorioi királyokat. Qwâmbii ilyen messzire még sohasem került otthonától, mégsem érzett félelmet, mert a környezet, az emberek barátságosak voltak, és tudta, hogy Horiq mellett semmitől sem kell tartania. A táj gyönyörű volt, errefelé még nem pusztítottak az élőhalottak. Egész délelőtt gyalogoltak, mindketten élvezték a jó időt, és észre sem vették, hogy már több, mint tíz komenket haladtak.
Délre értek be Riuuntoba. A falu kísértetiesen hasonlított Qwâmbii szülőfalujára, Kemrinonra, így a fiú szinte otthon érezte magát. Eszébe jutott faluja. Visszagondolt a békés időkre, amikor még a szomszéd gyerekekkel játszadozott az utcán. De ez a merengése nem tartott sokáig. Hirtelen visszacsöppent a szörnyű valóságba, ám ez most nem mutatta azt a borzasztó arcát, amivel szembesülnie kellett már néhányszor.
Horiq megindult az egyik kis utcán. Qwâmbii nem tehetett mást, követte. A házsor végén elérkeztek egy kis fogadóba. Maga az épület nem volt túl nagy, Qwâmbii feje az ereszig ért. Tetejét szalma fedte, és kéménye békésen füstölt. Kis ablakaiba színes virágok voltak kitéve. Az ajtó faragott mionfa volt, egy tökéletes kör alakú bevágással, amiről Qwâmbii úgy gondolta, a kukucskáló lehet. Az ajtót gyönyörű rézkilincs díszítette. Egy igazi békés ház volt, csak nagyon kicsi.
- Kik laknak itt? Törpék? - kérdezte Qwâmbii.
- Törpék? - nevetett Horiq - Nem. Törpék nincsenek Handrio földjén, és különben is ők nem szeretik az ilyen szép kunyhókat. Inkább a hegyekben, nagy csarnokokban, barlangokban laknak a Roloni hegységben. Ha a zombik nem találták meg őket. Ezek itt félszerzetek.
- Félszerzetek? Nem csak a mesékben léteznek? - ámult el az ifjú.
Qwâmbii nagyon elcsodálkozott. Gyerekkorában a nagymamája mesélt neki a félszerzetekről. Úgy gondolta, hogy ez a nép nem létezik, csak az öregasszony fantáziájának szüleményei. De ezek szerint nem. Miközben így tűnődött, észre sem vette, hogy kinyílt az ajtó.
- Mesében? Igen? Akkor üdvözöllek a Sonka Gudi mesekönyvében ifjú! - mondta hatalmas mosollyal az arcán az a fura kis emberke, aki kilépett az ajtón.
Qwâmbii, ha lehet, még nagyobbra tátotta a száját. Ott az orra előtt – pontosabban alatt – egy derékig érő kis ember állt. Körülbelül egy méter magas lehetett. Kövérkés volt. Kezét csípőre tette. Igen egyszerűen öltözködött: egy ing volt rajta meg egy nadrág, amit nadrágtartó tartott fenn a termetéhez képpest roppant vastag derekán. Inge ujját felgyűrte, így kilátszottak fehér karjai. Arca kerek, mint egy labda, haja göndör, rőt színű, egészen a válláig leért. Füle hegyes, tekintete barátságos, egyszóval olyan volt, mint egy jóltáplált kisgyerek.
- Qwâmbii! Kint maradsz? Csak azért kérdezem, mert én bemegyek, és megkóstolom Gudi mester gaminpörköltjét. Te nem kérsz? - kérdezte vidáman Horiq.
- Bemegyek, persze. - válaszolta a még mindig csodálkozó Qwâmbii.
Bent hasonló, kellemes látvány fogadta, mint kívül. A ház berendezése egyszerre volt otthonos és hívogató. Csak minden nagyon kicsiben. Minden bútor és tárgy tökéletes összképet adott. Asztalok álltak a sarkokban, rajtuk kockás terítők. Körülöttük kis székek, háttámlájuk alig ért az ember combjáig. Az ajtótól jobbra egy kis pultot lehetett látni, mögötte egy hasonló teremtmény, mint Gudi. Sürgött-forgott, kiszolgálta a vendégeket. Az ablakokban zöld függönyök lógtak, apró fehér virágmintával. A fogadóból még két ajtó nyílt az épület további részeibe, amelyek – már amennyire Qwâmbii egy pillantásból felmérni tudta – szintén hasonló stílusban voltak berendezve, mint az, amelyikben éppen tartózkodtak. Gudi villámgyorsan berohant az egyikbe.
- Hé Muri! Két nagy adag gaminpörköltöt az utazóknak. - kiálltott még vissza a pult mögött álló félszerzet-asszonynak - És gyorsan, mert éhesek!
Muri már dolgozott is. Gyorsan megfordult, a polcról levett egy hatalmas fazekat. Akkora volt, mint maga Muri. Horiqék féltek, hogy nem fogja elbírni. De a csöpp asszonyság megbírkózott a feladattal. Egy pillanat alatt fel is tette a tűzre. Megszokottan dobálta bele a fűszereket és a zöldségeket, és nagyon hamar végzett is vele.
- Horiq! Nem azt mondtad, hogy megkóstoljuk Gudi gaminpörköltjét? Most nem ő csinálja. - méltatlankodott Qwâmbii.
- De igen, azt mondtam. Viszont ha Tirunenen létezik jobb pörkölt a Gudiénál, akkor az a Murié.
Ezekre a szavakra – meg a főzet erősen fűszeres illatára, ami már betelítette az egész szobát – Qwâmbiinak összefutott a szájában a nyál. Nagyon várta, hogy elkészüljön ez a híres étel. Amíg Muri dolgozott, ők csak csendben ültek – igaz kicsit kényelmetlenül az apró bútordarabok miatt – de nyugodtan, és közben alaposan körbenéztek a fogadóban. A falakon festmények lógtak, meg szőnyegek, minden tartóoszlop szépen ki volt faragva, az egész terem összesítve mégsem hatott giccsesnek vagy feltűnőnek, inkább jó ízléssel berendezett.
Kisvártatva Gudi is visszatért.
- Leülhetek? - kérdezte.
- Persze, hisz’ itthon vagy! - nevette el magát Horiq.
Gudi meg sem várta a választ, már ült is le. Ő kényelmesen ült.
- Mondd kedves barátom, mi dolgod van neked erre? Persze, csak ha rám tartozik... - kérdezte Horiqtól, közben rántott egyet nadrágtartóján.
- Mindent nem fogok neked elmondani, mert annyi időnk nincs. Tardunba tartunk, hogy ott hajóra szálljunk és elmenjünk Irgunonba. - válaszolt Horiq röviden.
De nem is lett volna több ideje, mert Muri asszony kész lett a pörkölttel. Hamar tálalta is két hatalmas, pajzsméretű tányérban. Egy akkora adag ínség idején egy egész századnyi katonának elég lett volna, mint amit ott ketten kaptak. Hiába volt íly fejedelmi mennyiség, sem Qwâmbii, sőt, Horiq sem gondolta akár egy pillanatig is, hogy egyetlen darab húst is hagyna a tálban. De azért Horiq hozzátette:
- Te Muri! Csak ma estére kértünk enni, nem egy egész hétre!
Muri csak mosolygott, aztán sarkonfordult, és visszament a konyhába.
A vendégek nyomban nekikezdtek az evésnek. Olyan jóízűen ettek, hogy Gudi sem bírta tovább nézni. Kiszaladt hát ő is a konyhába, és azt a nem kevés maradékot, amit Muri nem tálalt ki, kiszedte, majd visszaült vendégei asztalához, és ő is velük együtt evett.
Mire végeztek a hatalmas adag ennivalóval, már sötétedni kezdett. Mikor minden vendég elhagyta a fogadót, Muri kijött a konyhából, bereteszelte az ajtót, jó éjszakát kívánt az utazóknak, és eltűnt az egyik szobában.
A fogadóban csend volt, csak a tűz pattogását meg Horiq és Gudi halk beszélgetését lehetett hallani. Qwâmbii jóllakottan ült és hallgatott. Gondolta, jobb nem beleszólni az okosabbak dolgába, meg nem is nagyon ismerte a keleti országrészt, így nem is segíthetett volna az útvonal megtervezésében.
- Mennyire veszélyes most a Fehér-erdőn átkelni? - kérdezte Horiq.
- Igazából nem tudom. - mondta Gudi - Sokmindent lehet hallani. Van aki azt mindja, hogy nagy a veszély, van aki meg azt, hogy nyugodtan át lehet menni.
- A karavánok merre vonulnak? - kérdezett újra a mágus.
- Nincsenek már itt karavánok. - válaszolta szomorúan a fogadós - A Riuunto és Tardun közti híres kereskedelmi útvonal megszűnt. Amióta ez a gonosz Dareth betette a lábát Tirunenbe, azóta a Békés Földön is elszaporodtak a bűnözők. Néha többet ártanak a Hazának, mint maga a Halál Marka.
- Akkor miért nem fegyverkeznek föl az útonállók ellen a kereskedők?
- Próbálták, és egy ideig működött is. Több tucat rablót fogtak el, vagy öltek meg.
- Akkor most már miért nem harcolnak? Ha valamiért nem teszünk valamit, akkor soha nem fog megoldódni. Ha a kereskedők otthonaikban ülnek, akkor nem fog kitisztulni az út. - mondta felháborodottan Horiq.
- Nem az akarattal van a gond, hanem a bátorsággal. - nyugtatta Gudi - Már nem mernek kiállni harcolni. Az útonállók összefogtak. Csoportosan támadnak. Három éve volt egy csata az országúton. A kereskedők fele vesztette életét. Azóta nem mernek támadni.
- Akkor miért nem fognak össze a faluk a bűnözők ellen?
- Mert mindenki megtermeli magának az ennivalót. Nem érdekük, hogy meglegyen az útvonal. Az meg, hogy szegény kereskedő éhenhal, az nem számít. Horiq! Senkit nem érdekel, hogy mással mi történik, amíg ő kényelmesen éli az életét. Ez a baja az embereknek.
Qwâmbii, aki még mindig csendben ült a helyén, nagyon elcsodálkozott, hogy egy ilyen flúgos tekintetű szerzet mint Gudi, ekkora bölcsességeket mond. Mondatát örökre megjegyezte: „Senkit nem érdekel, hogy mással mi történik, amíg ő kényelmesen éli az életét. Ez a baja az embereknek.”
- Akkor nem szabad megkerülni az Erdőt. - összegzett Horiq - Mi az a veszély, amit még emlegettél?
- Két dolog van. Létezik egy titokzatos szörnyeteg. Slimok a neve. Sok dolgot hallani róla, de aki látta azok közül nem tért vissza, csak egy vadász. Bitorannak hívták. Ő megküzdött Slimokkal, de nem tudta legyőzni. Viszont a szörny sem bírt el vele.
- Milyen szörny ez? Milyen faj? - kérdezte a mágus.
- Mrohhai. Undorító egy teremtmény. Szagát messziről érezni, bűze kiterjedkörnyezetén. Hosszú, vaskos testével gyors, és halálos mozdulatokraképes. Vastag bőrét penge nehezen viszi át. Handorio területén ez az egy van. Inkább a keleti hegyekben, Gomgelondban éltek. Nem tudni mit keres itt. De a hallottak alapján igen jól érzi itt magát. Az erdő biztosít neki elegendő táplálékot.
- Mi a másik gond?
- A másik gond is Slimok. - folytatta Gudi.
- Tessék? - értetlenkedett Horiq
- Ahogy mondom. Slimok kivégezte a tündék úrnőjét. Azóta a tündék nem nyugszanak, agresszívvé váltak. Nem szívesen látnak senkit az erdőben, főleg nem embereket, és legfőképp nem olyan embereket akiknek birtokukban van valamilyen mágikus erő.
- Akkor, ha jól értem, - csatlakozott a beszélgetésbe Qwâmbii - akkor vagy megvívunk egy sereg útonállóval, vagy megpróbálunk észrevétlenül átlopakodni az erdőn, melyet mindentlátó tündeszemek őriznek.
- Okos a fiú! - mosolygott Gudi.
Most mindannyian elhallgattak. A szobában csend honolt, mindössze a kandallóban pislákoló tűz halk ropogása hallatszott. Qwâmbii várta, hogy Horiq döntsön, de a mágus nem szólt egy szót sem. Csak ültek ott, és nem mozdultak, olyanok voltak, mint a szobrok. Mindenki a gondolataiba merült, majd végül Horiq mégis megtörte a csöndet:
- Mi emberek vagyunk. - kezdte - Az embereknek volt valaha egy olyan híres tulajdonságuk, amit róluk neveztek el: az emberségesség. Ezért nem fogom társaimat írtani. Inkább korán kelünk, hogy a tündéket megelőzve átjussunk az erdőn. Most menjünk aludni. Köszönjük a vacsorát, Gudi mester!
- Nincs mit, barátaim! Kövessetek.
Így hát felálltak az asztaltól, és követték Gudit, aki az egyik ajtón besurrant egy hosszú folyosóra. A folyosó végén lévő ajtón egy kétágyas szobába nyitott be, s abba kísérte az utazókat. A szoba egy ízlésesen berendezett kis helység volt, ahová, ha valaki belépett, kellemes, otthonos érzés fogta el. Zöldre festett ablakkereteivel, két kis ágyával, könyvespolcaival, asztalkáival egy mesebeli álomkunyhót idézett. Bármely handorioi kislány szívesen fogadta volna játszóháznak, de felnőtteknek nem igen volt előnyös. Ekkora ágyakon tíz évesnél nagyobb gyermek nem aludhatott kényelmesen. Gudi sűrű bocsánatkérések közepette áthúzta a székeket az asztaltól az ágyak végéhez.
- Így talán elég hosszú lesz nektek. - mondta - És még egyszer bocsánat, de nincs nagyobb ágyam.
- Ugyan már. Semmi gond! - mondta Qwâmbii - Mondd csak Gudi, hány félszerzet él itt a környéken? Sokan szállnak meg itt közülük?
- Á, dehogy szállnak meg. Mind a saját házában alszik. Amúgy nem vagyunk sokan. Kétszáz család van talán, aki itt él.
- Akkor miért van az, hogy csak ilyen kisméretű ágyaid vannak? Miért nem csináltatsz nagyobbakat?
- Készülnek. Az asztalos a faluból négy hónapja mondja, hogy tényleg kész lesznek. Öt éve kérem tőle. Megígérem, mire legközelebb találkozunk, és megszálltok, addigra elkészül. Ha nem, akkor az asztalos Jiêêfo lesz megkínozva. Nincs mit tenni, bele kell törődni. Az asztalosok mindig ilyenek voltak és sajnos később is ilyenek lesznek.- mondta ezt már nevetve - Na, de most már aludjatok! Holnap hosszú és nehéz napotok lesz.
Ezzel elköszönt, és becsukta maga után az ajtót. Az utazók sem vártak sokat, nyomban belefeküdtek a frissen vetett ágyakba. Az előző napi fekhelyhez képest nagyon kényelmes helyük volt. Horiq meg is jegyezte:
- Hacsak Irgunonban a hercegnő nem vendégel meg minket, akkor a küldetés, vagy akár egész életünk végéig nem alszunk ilyen jó helyen. Na, jó éjt!
Azzal rögtön el is aludt, azaz, külsőleg nagyon hasonlított egy alvó emberre, de szemei nyitva maradtak. Qwâmbii is álmos volt. Ő még nem aludt el. Gyorsan végiggondolta, hogy miket mondott Gudi. Felelevenítette magában a Slimokot, a Fehér-erdőt, az útonállókat, a tündéket, meg mindent, amit a fogadós mondott. Nagymamája mindig úgy mesélt a félszerzetekről, hogy egy nyugodt nép, nem törődnek a külvilággal, nem érdekli őket más a mindennapi dolgokon kívül. Qwâmbii nem tudta eldönteni, hogy nagymamája nem ismerte-e ezeket a lényeket, vagy csak Gudi lenne a kivétel. Ő szinte mindent tudott a világról. Ezen még töprengett egy kicsit, de őt is hamar elnyomta az álom.
Reggel kakaskukorékolásra ébredtek mindketten. Bár már az idő kicsit messze járt a hajnaltól, Gudi mester kakasa mégis igen aktívan hangoskodott. Nem is csoda, mert az a nap az előző nap folyatása volt: ugyanolyan szép és vidám maradt a világ. A korai ébresztő elmaradt, de nem is bánták.
- Nem baj, legalább kipihentük magunkat. Az erdőben, ha egyáltalán elérünk ma odáig, majd jobban vigyázunk. - vélekedett Horiq.
Qwâmbii is hasonló véleményen volt. Nagyon jól esett neki az alvás.
Összeszedték batyuikat, és kimentek az étkezőbe reggelizni. Sonkáék fogadója látszólag jól ment, hiszen nem sok hely maradt üresen, mindenhol vendégek nyüzsögtek. Muri most is a pult mögött dolgozott. Amikor meglátta az utazókat, bocsánatot kért a többiektől, és Horiqékat kezdte kiszolgálni. Reggelijük nem volt olyan hatalmas, mint az előző napi gaminpörkölt, de még így is akkora adagot kaptak, mint amekkorát a király eszik ebédre. A tegnapihoz hasonlóan ez az adag sem kottyant meg nekik. Gyorsan megették, aztán csendben ültek, és várták, hogy az elfogyasztott élelem lejjebb csusszanjon gyomrukban. Közben nézték Murit, ahogy dolgozott.
Gudit várták, de ő nem bukkant fel. A vendégek lassan fogyni kezdtek, ahogy a reggeli ideje lejárt. Mikor az utolsó is eltűnt, Muri odament hozzájuk.
- Ízlett a reggeli? - kérdezte.
- Nagyon! Hiányozni fog a főztöd, Muri! - mondta Qwâmbii.
- Akkor maradjatok nálam, én szívesen eltartalak benneteket. Még valamit adhatok esetleg? - kérdezte.
- Köszönjük. Így is eleget ettünk, igaz Qwâmbii? - válaszolt Horiq, Qwâmbii is bólogatott.
Muri ezzel megfordult, elindult a konyha felé.
- Muri! Kérdezhetek valamit? - állította meg Qwâmbii.
- Kérdezz! - fordult vissza a háziasszony.
- Nem tudod véletlenül, hogy hol élnek a mrohhaiak?
- Honnan tudnám! Mi az? Valami állat? Nem érdekelnek engem az ilyen dolgok! Amíg nem jön ide, addig ott él, ahol akar.
Qwâmbii alig bírta visszatartani a nevetést. Amikor a csöppnyi asszony eltűnt a konyhában, mindkettőjükből kitört a szívderítő tiszta öröm.
- A félszerzetek már csak ilyenek. Nem érdekli őket semmi, amihez nincs közük, de a meséket azért szeretik - mondta a mágus.
- Igen, a nagymamám is így mondta. Azért csodálkoztam, hogy Gudi olyan sokat tud. Ki akartam próbálni, hogy a többiek is hasonlítanak-e rá.
- Sonka Gudi kivétel. Nincs még egy olyan félszerzet, mint ő. Sokkal nyitottabb és érdeklődőbb, mint sok ember.
- Tényleg Horiq, te honnan ismered?
- Egyszer, valamikor régen, miközben jártam az országot a szekeremen, még a békés időben. Itt Riuunto közelében lehettem, amikor kitört az egyik kereke a szekérnek. Órákat álltam az út szélén, és végül ő segített. Akkorra már sötét lett, és ő behívott a fogadóba. Pénzem nem volt, de azt mondta, hogy a vendége vagyok. Aznap este nem volt senki más bent, nem úgy, mint most. Elkezdtem hát neki mesélni távoli vidékekről, szokásokról, elmondtam neki a nagyvilági híreket. Nagyon nagy érdeklődéssel fogadta.
Amikor megtudta, hogy mágus vagyok, kérte, hogy tanítsam meg varázsolni. Sajnos szegénynek nem voltak meg a képességei. Ez idő alatt igen jó barátság alakult ki köztünk. Azóta többször megfordultam itt.
Nem tudta folytatni, mert bejött Gudi a konyha felől, két hatalmas batyuval a vállán.
- Örülnék, ha maradnátok, de dolgotok van, így mennetek kell! Örültem, hogy itt voltatok! Muri csomagolt nektek néhány napra elemózsiát. Tardunig kitart!
Azzal átnyújtotta a mágusnak és Qwâmbiinak a két bőrtáskát. Az utazók kezet fogtak a fogadóssal, elbúcsúztak tőle, és megindultak a Fehér-erdő felé vezető úton. Gudi még utánuk kiabált ajtaja küszöbéről:
- Sok szerencsét, kellemes utat, és visszafelé okvetlenül nézzetek be hozzám is!
Az utazók egészen addig integettek, míg el nem nyelte őket a messzeség.
Tudták, hogy minél előbb el kell jutniuk Tardunba. Sürgette őket az idő. Mindketten szerettek volna már túl lenni az erdőn, attól a fajtól féltek, amely mind között a legbölcsebb és a legbékésebb.
Qwâmbii soha nem találkozott még tündékkel. Kíváncsi volt, hogy milyenek lehetnek, bár tudta, hogy most nem olyannak látja őket, mint amilyenek valójában, békében. Az ifjú sajnálta őket, de vannak dolgok, melyek a sajnálat nem segít.
Délfelé járt az idő, és a nap ragyogása bearanyozta az utat. A táj és az utazók fürödtek a napfényben, és a környezetben gyönyörködve nem is érezték megerőltetőnek a gyaloglást, pedig hát ugyancsak kiléptek. Egy dombtetőre értek, és Qwâmbii leült. Pihennie kellett, mert még ez a szebbik arcát mutató borzalmas világ sem tudta elmulasztani a négyórás gyalogút fáradalmait. Horiq csak állt mellette. Nem mozdult ő sem. Egész úton nem szóltak egymáshoz, most sem beszéltek, csak néztek, néztek a messzeségbe. Távol, a látóhatáron, egy hatalmas zöld folt választotta el az eget a földtől. Az erdő!
- Estére érünk oda. - mondta Horiq rosszkedvűen.
Qwâmbii feltápászkodott. Nyújtózott egyet, ízületei nagyokat reccsentek. Rövid ideig álltak csak meg pihenni, de neki ez is jó esett. Felfrissült, és újult erővel indulhatott útnak.
- Akkor menjünk! - mondta, majd sóhajtott egyet.
Nagy üggyel-bajjal összeszedte batyuját, és elindult. Mire körbenézett, Horiq már lent volt a domb lábánál. Futva bár, de hamar utolérte a mágust. Egyenesen haladtak, ha akarták volna sem tudták volna szem elől téveszteni az utat.
- Miért fáradtam el? - tette fel a kissé értelmetlen kérdést Qwâmbii.
- Mert sokat gyalogoltunk. - hangzott a rövid válasz.
- Akkor te miért nem fáradtál el?
- Qwâmbii! Én mágus vagyok. Jobban bírom a fáradságot mint egy ember.
- Nem sok mindenre vagyok jó, igaz?
- Ezt honnan vetted? Nélküled lehetetlen lenne véghezvinni a küldetést. Lesznek furcsa dolgok még az utunk során. Ne csodálkozz, és ne hidd azt, hogy haszontalan vagy. Igenis fontos vagy! Ha meg kell állnunk tíz percenként, hogy pihenj egyet, akkor megállunk! Ezen ne rágódj, és ne légy kishitű. Tudod, hogy mire vagy képes, és aszerint cselekedj! Mindig próbálj több lenni, de a lehetetlenért ne ácsingózz! A földön járj, úgy ahogy azt eddig tetted.
- Rendben. - mondta a fiú megnyugodva, és igyekezett megfogadni a tanácsot. Ránézett a mágusra, aki rámosolygott, és tekintete megértést sugárzott. Qwâmbii három nap alatt úgy megszerette Horiqot, mintha örök életében ismerte volna. Számára ő volt a legbölcsebb ember, akivel valaha is találkozott.
- Horiq? - szólt végül.
- Tessék?
- Ha bármikor, bármiben segíteni tudok, akkor számíthatsz rám!
- Tudom, ezért vagyunk itt. Mi nem utazótársak vagyunk, hanem szövetségesek és barátok!
Ezek a szavak olyan jól estek Qwâmbiinak, mintha azt mondták volna, hogy Dareth rémuralma megszűnt. Úgy érezte, hogy apja szelleme tért vissza a mágus testében. Most már boldogan, tiszta szívvel gyalogolt a mágus mellett. Megtöltődött önbizalommal, úgy érezte, olyan lendületet kapott, amellyel bejárja egész Tirunent.
Lassan közeledett az erdő. Habár a széle még mindig nagyon messze volt, már tisztán kivehetően magasodtak gyönyörű fái. Az út itt kezdett kopottabbá válni, végül már nem is kőúton, hanem egy göcsörtös földúton haladtak. Egy elágazáshoz értek. Az út egyenesen, valamint jobbra folytatódott.
- Akkor abban maradtunk, hogy az erdőn megyünk keresztül, igaz? - kérdezte Horiq, nem mintha elfelejtette volna, inkább csak, hogy arcizmait megmozgassa.
- Igen. - felelte a fiú.
Elindultak hát egyenesen. Az út egyre homokosabbá vált. A körülötte növő mindenféle gaz is egyre magasabb lett. Innen már nem téveszthették el az erdőt, de mégis nyomasztóbb volt így gyalogolni, mintha az úton mentek volna. Ráadásul esőfelhők is gyülekezni kezdtek a hátuk mögött, és eltakarták a lenyugvó Nap pompásan vöröslő fényét. Így csak a felhők mögül kisütő halvány sugarak világították meg a mezőt. A szél felerősödött, annyira, hogy Qwâmbii fejéről lefújta a sapkát.
Qwâmbiit valami ismeretlen dolog arra késztette, hogy megszólaljon:
- Horiq? Miért kell nekünk összeszedni az összes medált? És, ha összegyűltünk mi, medálok viselői, mit kell tennünk? És hogy találjuk meg a negyediket?
- Vártam már, hogy mikor kérdezed meg. Nem hittem, hogy nem érdekel, ezért szándékosan hagytam ki. Szóval... kanyarodjunk vissza a történet elejére, amikor Vrégót elpusztították, és elkészítették testéből a medálokat. Volt abban az időben egy nagyon öreg mágus. Hwerwennek hívták. Közel járt az ezredik évéhez. Nem sokkal Istenünk elpusztítása után megbetegedett, és annyira legyengült, hogy nem bírt kikelni az ágyából. Mindenki tudta, hogy nincs sok hátra az életéből. Egy nap lázálmai lettek, kiabált, vergődött az ágyban, aztán végül elernyedt a teste. Később már meg sem mozdult, mert betegsége annyira elhatalmasodott felette, hogy erre teljesen képtelenné vált. Odahívott magához egy írnokot, akinek lediktálta, hogy mit látott álmában. A jegyzetek szerint egy oltárt látott. Kőből faragott, magas oltárt, amit Vrégó tiszteletére emeltek. Mikor lediktálta, és látta a tervrajzot, szép csendesen meghalt. Az ő emlékére felépítették az oltárt, és oda temették el. Teste állítólag - és miért ne lenne igaz - mágikus hatalmat kölcsönzött a szentélynek.
- Milyen hatalmat? - kérdezett közbe Qwâmbii.
- Ne türelmetlenkedj! - folytatta Horiq - Mivel az oltár Vrégónak lett felszentelve, őt lehet feltámasztani.
- Hogy? – ámult el nagyon az ifjú.
- Ehhez kellünk mi! Örökségeinket az oltárba vájt lyukakba kell helyeznünk. Vrégo foszlányai ekkor egyé válnak majd, s teste egyesül lekével. Ekkor feléled a nagy isten. Ezek után nyugodtan hazamehetsz, és élvezheted a szabadságot.
- Akkor nem is kell megölnünk Darethet?
- Nem. Sose mondtam, hogy el kell pusztítani.
- Akkor hogy szüntetjük meg?
- Vrégó, ha visszatér - mivelhogy Oredzabur már nem létezik – egyedüli isten lesz. Ő már könnyen rendet tesz Tirunenen. Hiába van Darethnek hatalmas zombiserege, ha egy istennel kell szembeszállnia, a legerősebb harcosa sem ér majd semmit..
Qwâmbii most már megértette a küldetésük valódi célját, amivel eddig igazából nem volt teljesen tisztában. Belátta, hogy a legjobb megoldás nem feltétlenül mindig az, ha közvetlenül a problémával foglalkozik. Úgy érezte, a mágus mellett rengeteg dolgot tanulhat még.
- Ez eddig egyszerűen hangzik. És merre fogunk menni? - kérdezte.
- Csak annak hangzik, de valójában kegyetlen küzdelmeket kell majd átvészelnünk. Először elmegyünk Tardunba, onnan áthajózunk Irgunonba, hogy kiderítsük, hogy Ametÿs hercegnőnél van-e a harmadik medál.
- De ez még mindig csak három. Hol a negyedik. Hogy találjuk meg? Lehetséges, hogy még nem találta meg senki?
- Igen, de emlékszel, amikor arról beszéltem neked, hogy a medáloknak van önálló akaratuk?
- Igen.
- A negyedik medál akarata érvényesülni fog, amikor három Örökös együtt lesz. Vonzani fogják egymást. Előbb-utóbb összefutunk a negyedik Örökössel. Olyan lesz, mintha véletlen történne. Ha nem találta még meg a Negyedik, akkor, amint mi összegyűltünk, meg fogja találni.
- És, ha mondjuk ez egy kisgyerek? Hogy jönne velünk?
- El kell vigyük magunkkal. Csak az Örökös hordhatja az Örökségét.
- Miért?
- Mást megölne. Amint nyakába akasztja, végez vele.
- Az kegyetlenség lenne.
- Igen. De, ha nem visszük magunkkal, előbb-utóbb megölik a zombik.
Mire mindent megbeszéltek, besötétedett, és eleredt az eső. Hatalmas cseppekben hullott, és olyan sűrűn, olyan gyorsan, mintha öntötték volna. Viszont a szél elcsendesedett. Az utazókat nem nagyon zavarta a vízáradat, nyugodtan gyalogoltak tovább. A beszélgetés közben észre sem vették, hogy milyen sokat haladtak előre. Felmentek egy kisebb emelkedőre, visszanéztek, de már nem látták a falut. Fáradságnak egy szilánkja sem volt bennük. Az eső mégjobban felfrissítette őket, és új lendületet adott nekik. Horiq nem ázott meg, ruhája megvédte testét az esőtől, csak haja és arca lett vizes. Qwâmbii teljesen átázott, de boldog volt. Fázni nem fázott, valami fűtötte bentről. Nem tudta eldönteni, hogy mi. Annyi furcsaságot érzett, tapasztalt eme rövid út során, hogy szinte már biztosra vette, hogy a medál hatalma tartja melegen.
Miután ezen elgondolkozott, eszébe jutottak azok a dolgok, amiket Horiq az előbb mondott. Elképzelte, hogy milyen lett volna, ha kilenc éves korában megjelenik egy mágus és egy harcos és elviszi magával, elszakítván szeretett szüleitől. És itt megtorpant.
- Mi a baj? - kérdezte Horiq.
- Semmi, mehetünk. - válaszolta Qwâmbii.
Ez persze nem volt igaz. Eszébe jutottak a szülei, legfőképpen a drága édesanyja, akitől el sem búcsúzott, és aki azt sem tudja, hogy eljött bejárni a világot. Eddig ugyan nem is hiányzott neki, mert nem emlékeztette rá senki és semmi, de most teljes szívéből hiányolta. Már-már szólni akart a mágusnak, hogy forduljanak vissza, de végül erőt vett magán, és folyton figyelmeztette magát arra a súlyos dologra, ami miatt elment otthonról. De nem tudott szabadulni ettől a kellemetlen érzéstől. A szorongás nem hagyta békén egészen addig, amíg a távolban meg nem pillantottak egy kis embercsoportot.
- Ez nem lesz jó. - mondta Qwâmbii és Horiq szinte ugyanabban a pillanatban.
Egymásra néztek, tekintetük elkomorult. Ha nem is tudták biztosan, de mégis érezték, hogy akiket láttak, útonállók. Bár Qwâmbii gondolta, hogy ez a néhány ember valószínűleg nem lesz ellenfél, mégis ideges volt egy kicsit. Ugyanis élete folyamán kizárólag csak élőhalottakkal küzdött, embertársaival mindeddig nem került összetűzésbe.
Mikor már odaértek a szemmel láthatóan felfegyverzett és rongyos csapathoz, a mágus már tudta, hogy itt békés úton nem fognak áthaladni. Mivel mindig is bízott abban, hogy a szép szó többet ér a kardnál, megpróbált békésen továbbállni.
- Álljatok meg! Ez a mi területünk! Adjátok ide minden vagyonotokat, és mi nem bántunk titeket! - mondta az egyik martalóc fenyegető hangsúllyal.
Horiq leintette Qwâmbiit, aki már mozdult volna, és megszólalt:
- Mi szegény és békés utazók vagyunk, nincs semmink, amit odaadhatnánk. De látom, ti jól felfegyverzett, erős emberek vagytok. Miért nem küzdtök inkább a zombiseregek ellen? Hazánknak szüksége van ilyen bátor és ügyes harcosokra, mint ti. - próbálta még mindig nyugodtan Horiq.
- De a zombikon nincs hasznunk. Márpedig nekünk csak a pénz számít, mert ingyen nem adnak semmit. - közölte nézetét az az ember, aki – ezek szerint – a bandavezér volt.
És még mielőtt a mágus tovább próbálta volna meggyőzni, kardot rántott, és egyenesen nekitámadt az addig csendben és nyugodtan várakozó Qwâmbiinak. Ám nem számított arra, hogy ellenfele sokkal fürgébb, és a szakadó eső és a félhomály egyáltalán nem zavarja. Qwâmbii hárította támadását, és kardja lapjával nagyot súlytott ellenfele hátára, amitől az a földre esett.
- Én nem akarok csetepatét, – kezdte – és hiszem, hogy békésen is meg tudunk egyezni. Engedjetek minket tovább!
Az ifjú úgy gondolta, hogy ha Horiq is a békés utat választotta, akkor ő is megpróbálkozik vele. Bízott abban, hogy a vezetőnek tűnő alak az első kudarca után jobb belátásra tér, de csalódnia kellett. A rablóbanda vezetője feltápászkodott és vicsorogva ismét rátámadt, közben pedig hátrakiáltott az embereinek is:
- Gyerünk, legények, támadjatok! A rajtam esett sérelem bosszút kíván!
Qwâmbii rápillantott a társára, és azonnal tudta, mit kell tennie. A zombikkal való küzdelem során megtanulta, hogy ha az ellenség gyűrűjébe kerül néhány társával, akkor a legjobb védekezés, ha egymásnak háttal állva védik magukat. Mint várta, az útonállók egyszerre rohantak rájuk, és nem gondolták, hogy ez a két ember akár csak egy percig is ellenfél lehetne.
Számításuk - úgy tűnik - téves volt. Amint az első rabló elérte Horiqot, az varázsbotjával olyan erővel vágta fejbe, hogy amaz kettőt bukfencezett és beesett a bokrok közé.
Qwâmbii már nem akart kegyelmes lenni. Ez most háború, s bár ez csak két kis csapat között dúlt, a harcos mégis elemében érezte magát. A reá támadó két ember csapásai elől ügyesen félreugrott, s könnyű kardjával lesúlytott a hozzá közelebb álló mellkasára. Ellenfele összecsuklott, és eldőlt, mint egy zsák. Az ifjúnak annyi ideje maradt, hogy kitérjen a másik pengéje elől, de már rögtön visszatámadt. Egy remekbe szabott mozdulattal levágta ellenfele fejét. Ezen elcsodálkozott, hiszen ezt soha nem szokta megtenni, és mégis, teste automatikusan mozdult, mikor a támadást elindította.
- A medál ereje velem van! - kiáltotta.
De ezt nem csak kiáltotta, hanem érezte is. Ismét átadta magát annak az érzésnek, ami akkor szállta meg, amikor a zombikkal harcolt utoljára.
A támadók – látva az első rárohanás eredménytelenségét – új módszert választottak: mint ahogy azt Qwâmbii várta, kezdtek gyűrűvé záródni a két utazó körül.
Horiq nekitámasztotta a hátát a társának, és ezt mondta:
- Kitartás, barátom. Nem szívesen mondom ezt, de most már tényleg ölnünk kell, vagy pedig minket ölnek meg. Csak arra figyelj, hogy mindig arccal legyél az ellenfeleid felé, bár talán ezt te jobban tudod nálam, hiszen te vagy a harcos...
- Amíg egy csepp levegő is szorult belém, nem hagyom, hogy bennem vagy benned kárt tegyen, akárki legyen is az. - jött a válasz a háta mögül.
A gyűrű pedig egyre szorosabbra fonódott körülöttük. Időközben visszatért a bokorba esett ember, és – a gyűrűvel mit sem törődve – ismét nekik rontott. Qwâmbii felé szaladt, de támadó karjának mozdulatát megakasztotta a bordái közé hatoló acél, és hörögve a földre esett. A martalócok még dühösebbé váltak, és akik odafértek, nekitámadtak a két utazónak.
Horiq úgy döntött, nem fogja mágikus hatalmát felhasználni, tartogatta erejét a Fehér-erdőben felmerülő esetleges problémákra. Négyen támadtak rá egyszerre. Erős botjával védekezőleg suhintott egy nagyot, ami által egy félkörben szabad terephez jutott. Kihasználva a kedvező alkalmat, a következő mozdulatával a kicsit lassabban mozgó, sebhelyes arcú ellenfelére csapott le. Ütése pontos volt. Halálosan. A rabló megingott, kardja kiesett a kezéből, és ráesett arra a társára, akivel Qwâmbii végzett az előbb.
De Horiqnak egy pillanat ideje sem maradt, máris védekeznie kellett. Botját szinte szemmel nem is követhető gyorsasággal forgatta, ahogy három ellenfele támadásait hárította. Az útonállók tapasztaltak lehettek, mert nem egyszerre támadtak, hanem felváltva, mindig úgy, hogy a mágusnak ne legyen ideje egy ellencsapás elindításához.
Qwâmbii szintén nehéz helyzetben volt. Ő öt ember ellen küzdött, de ugyanolyan elszántsággal és fegyelemmel, mintha több százan vennék őt körül. Tudta, hogy itt a szinte sötét és esős időben a józan eszére és normális reflexeire nem hagyatkozhat, így teljesen átadta magát a medálja irányításának, amiben még ebben a szorult helyzetben is teljesen megbízott. Mozdulatai ismét fürgék és ruganyosak voltak, külső szemlélő számára mintha valami fegyveres táncot lejtett volna. Mozgása amilyen szép volt, épp annyira veszélyes is. Ügyesen hárította a szívére irányuló támadást, és egy váratlan szúrással ellenfele nyakába mélyesztette pengéjét. Amint kihúzta, már védekeznie kellett a többi támadója ellen, így nem maradt ideje közölni Horiqqal, hogy újabb hat martalóc érkezett oda a zajt hallva, és akiket épp az előbb pillantott meg, ahogy kiléptek a bokrok mögül.
A mágus úgy küzdött, mint egy oroszlán, amit körbevesznek a hiénák. Bár időközben ismét harcképtelenné tette egyik ellenfelét, csalódottan tapasztalta, hogy három új rabló csapásai ellen kell kitérnie. Remélte, hogy Qwâmbii tartani tudja magát, és nem kell aggódnia miatta, bőven elég problémát jelentett neki az az öt ember, aki most az ő életét fenyegette. Habár Horiq már sokat csatázott, mindig mágikus erejét használta, és bár nem volt rossz harcos, fegyverében mégsem tudott annyira megbízni, mint a varázserejében. “Legjobb védekezés a támadás” - gondolta, és egy gyors tempóváltással átverekedte magát három támadója között, és miután már a hátuk mögött volt, kegyetlenül lesúlytott az éppen előtte állóra, majd egy gyors fordulattal végzett az időközben oldalról támadó haramiával is. Vett egy gyors, de mély lélegzetet, és megpróbált közelebb kerülni Qwâmbiihoz, aki időközben távolabb sodródott tőle.
A harcos ebben a félálomszerű állapotban nem érzékelt sem teret, sem időt, sem sötétséget, sem fájdalmat. Tudata egyetlen ponttá zsugorodott össze, teljesen átadta magát a harcnak. Ismét elhajolt egy csapás elől, és ismét kiosztott egy halálos döfést. Olybá’ tűnt neki, hogy ellenfelei száma nem csökken, de inkább emelkedik, és ez azokra a csatáira emlékeztette, amikben a zombik által elesett katonák élőhalottként feltápászkodva a földről azok ellen támadtak, akikkel együtt néhány pillanattal előbb még elkeseredetten védték a hazájukat. Qwâmbiiban felizzott a düh, és szeretett volna minél gyorsabban végezni ellenfeleivel. Kardja pengéjének csengése betöltötte az egész mezőt, de ez a hang elmosódott a sorozatos halálhörgések között, amik újult támadása nyomán keletkeztek.
Qwâmbii rohanni kezdett, és futás közben le-lecsapott áldozataira. Úgy cikázott a rablók között, mint egy démon. Félreugrott minden csapás elől, de az ő szúrásai védhetetlenek voltak. Hihetetlen tempóban kaszabolta le a már kifejezetten idegesen és bizonytalanul küzdő martalócokat, és szemével a mágust kereste. Amint meglátta, hogy társa még mindig nem boldogul ellenfeleivel, gondolkodás nélkül mellé ugrott, és még ugyanazzal a mozdulattal keresztülhasította a legnagyobb útonállót, aki nem volt elég fürge ahhoz, hogy kitérjen előle.
Most, hogy már egymás mellett voltak, a két utazó belekezdett az utolsó rohamba. A kard és a bot szélsebesen mozgott, nyomukban sorra hullottak el a rablók. Qwâmbii utoljára még lendített egy nagyot, és kardjával elvágta a torkát az utolsó útonállónak is, akit még látott.
Mindketten kifújták magukat, és körbenéztek újabb támadók után kutatva. Horiq szomorúan tekintett le a lemészárolt banditákra. Nem sajnálta őket, de sohasem ölt meg szívesen senkit. A hosszú csata kimerítette, és látta, hogy a társa is elfáradt a kemény küzdelemben. Közben teljesen besötétedett, így jobbnak látta, ha ma estére már nem haladnak tovább. Qwâmbiival behúzták egy bokor mögé a halottakat, és magukban elmondtak egy imát értük. Kénytelenek voltak mindnek szívét is átszúrni, nehogy esetleg valamikor Dareth hasznot húzzon ebből a csetepatéból. Habár nyilvánvalóan gonosz emberek voltak, mégis nagy szükség lett volna rájuk az élőhalottakkal szemben.
Egyikük sem szólt egy szót sem. A harcos kimerült volt, és rosszkedvű. Összegyűjtöttek némi száraz fát, tüzet raktak, és ettek valamit. Nem volt szükség szavakra, a két ember megértette egymást már a legapróbb mozdulatokból is. Az éjszaka sötét volt, és bár az eső már nem esett, mégis nyomasztó volt a környezet.
- Majd én őrködök. - mondta Horiq.
Qwâmbii ezt tudomásul vette, és ledőlt a fekhelyére. Álmos volt, de nyomasztotta, hogy emberek életét volt kénytelen elvenni az imént. Kicsit még mindig a csata alatti kábulatban volt. Ugyanakkor megnyugodott, és remélte, hogy most már békésen fogják folytatni útjukat. Közben lassan megint eleredt az eső, és a bokrok levelein halkan és egyenletesen kopogó esőcseppek lassan álomba ringatták az ifjút.
