III. Fejezet
A tündék erdejében
Harmatos és meleg reggel köszöntötte a két vándort. A lágyan leomló napsugarakban vidáman sütkéreztek az erdőszélen nyíló virágok. Qwâmbii kipihenten és jókedvűen ébredt. Ránézett társára, akiről szintén eltűntek a fáradtság jelei, és aki szintén mosolygott. “Remekül indul ez a nap” - gondolta a harcos, és egy kis reggeli testmozgás után – csak hogy felpezsdüljön kicsit a vérkeringése – nekilátott a reggeli elkészítésének. Szinte a Csodák Országában érezhették magukat, de az égett hullák távoli bűze visszacsöppentette őket ebbe a szabad, de mégis rab valóságba. Minél előbb ott akarták hagyni a azt a helyet, ahol vérfürdőt rendeztek fajtársaik véréből. Mindketten siettek, tudták, hogy nincs vesztegetni való idejük. Miután befejezték az étkezést, összeszedték minden holmijukat, és elindultak befelé, az erdőbe.- Tudod, hol vagyunk pontosan? - kérdezte az ifjú.
- Hogy pontosan hol, azt nem tudom. Itt nincsenek utak,se ösvények, melyekre ember lábát tehetné. Se akadályok, csak a végtelen rengeteg, mely mindent benő. Egyenesen végig lehet haladni az erdőn, majd kijutunk valahol a túloldalán.- válaszolt a mágus.
Qwâmbii nézte a sűrű erdőt, ami szemlátomást mindenütt egyforma volt: ugyanolyan fák, virágok, és ami teljesen békésnek látszott. De a két utazó egy pillanatra sem felejtette el, hogy a nyugodt külső ellenére az erdő számukra nem nyújt biztonságot. Sem a tündékkel, sem Slimokkal szemben. A mágus megállt.
- Mi történt? - kérdezte Qwâmbii, aki társa mögött haladt, és nem látott sokat abból, ami előttük volt. Pontosabban, semmi különöset nem vélt felfedezni a számára egyhangú tájban.
- Semmi, csak felhúzok egy védővarázslatot, ami eltakar minket minden élőlény elől. - felelte Horiq.
A mágus belekezdett a varázslatba. Mozdulatai gyorsak és egyszerűek voltak: botjával furcsa szimbólumokat rajzolt a levegőbe - egyik nagyon emlékeztetett egy felhőre -, és közben egy idegen nyelven négy-öt szót mormolt halkan maga elé. Mágikus szavai Qwâmbii számára értelmetlennek tűntek, de az egészet tekintve az ifjút lenyűgözte az egész esemény, és remélte, hogy az eredmény nem lesz kevésbé hasznos, mint amennyire impozáns látvány volt a varázslás. Néhány pillanat múlva halk pukkanással lila füst jelent meg körülöttük, ami szétoszlott a levegőben. Bár látszólag semmi sem változott, mégis enyhe bizsergető érzése volt a fiatal vándornak, amint barátja mögött állt. Amaz megfordult, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:
- Innentől kezdve védve vagyunk. Mertanon fala eltűntet ellenségeink szeme elől. De ne maradj le tőlem, mert a varázslat csak kis területre hat, és így is folyamatosan energiámba kerül a fenntartása. Ha lehet, nagy zajt ne csapj, mert azt nem fogja. A tündéknek nem csak a látása, a hallása is kiváló. Tehát ezután mozogj olyan óvatosan, ahogyan csak tudsz!
- Értettem. - bólintott Qwâmbii, aki igyekezett megfogadni a tanácsot.
A nap lassan haladt az égen, már amennyire ezt a fák lombjai alól látni vélték, de a környezet nem változott. Jócskán elhagyták már az erdő szélét, és valószínűleg el is tévedtek volna, ha Horiq valamilyen mágikus úton nem tartotta volna be mindig az előre kijelölt irányt. Útközben semmi érdekes nem történt, és Qwâmbii kezdte azt hinni, hogy az erdő ezen része teljesen elhagyatott. Viszont eszébe jutott, hogy az erdő hatalmas, és valószínűleg mindenhol vannak őrszemek, akik éberen figyelnek. Remélte, hogy társa varázslata okozza azt, hogy eddig sikerült észrevétlenül haladniuk, de mivel semmi tündére utaló nyomot nem látott, úgy érezte, hogy inkább szerencséjük volt eddig.
Gyors tempóban haladtak, szerettek volna minél gyorsabban átjutni az erdőn. Az ifjú még sohasem járt erre, és nem is tudta, hogy mekkora fás területre számítson, de ez a hely minden képzeletét felülmúlta. Ősöregnek tűnő fák sorakoztak végestelen-végig mellettük. Kitaposott ösvényt ugyan láttak, de nem mertek azon haladni, mert úgy gondolták, azokat biztosan jobban őrzik, így inkább a fák között mozogtak, ügyelve, hogy az a lehető legkisebb zajjal járjon.
A mágusnak jó hangulata volt. Érezte, hogy már mélyen a tündék területén jártak, és hogy a varázslata sikeres. Tudta, hogy sokáig kell erejével bírnia, mert az erdőn való átkeléshez legalább egy hét kell. Ezt nem mondta meg Qwâmbiinak, nehogy esetleg az ifjúnak aggályai támadjanak. Hátranézett, látta, hogy társa csendben, derűsen követi, és a tájat fürkészi. Ő maga a varázslat fenntartására koncentrált, meg arra, hogy ne tévessze el az irányt. Már járt a tündéknél régebben is, így nem jelentett neki sok újdonságot a látvány. Visszaemlékezett még azokra az időkre, amikor még béke volt, és tünde kereskedőkkel beszélgetett messze fenn északon, ahol most nemhogy tündét, de egy teremtett lelket sem lehetett látni. Gyakorlott mágus lévén nem került túl sok energiájába fenntartani a varázslatot, de tudta, a hosszú napok őt is próbára fogják tenni. Nem szólt egy szót sem, nem érezte szükségét, illetve nem is akart zajt csapni. Qwâmbii szintén csendben volt, láthatóan elfoglalta a körülötte élő természeti csodával, amellyel azelőtt még sohasem találkozott, és amelynek látványával nem tudott betelni.
Ahogy egyre beljebb és beljebb jutottak az erdőbe, a levegő is mindinkább sűrűbbé vált. Olyan magas volt a páratartalom, hogy szinte ittak minden lélegzetvételnél. Ebben csak egyetlen hasznos dolog volt: nem szomjaztak meg. Az időt nem érzékelték, sem a távolságot. A táj semmit sem változott, az erdő ugyanolyan sűrű maradt, mint akkor amikor beléptek. Éhesek voltak, de nem állhatnak meg az erdő közepén, mert hiába a varázslat, tudták, a tündék éles szemét nem lehet becsapni.
Qwambii már egyre kevésbé hitte, hogy a varázslat használ. Ő tökéletesen látott mindent, nem tudta elképzelni, hogy ugyanez fordítva ne legyen igaz. Sok érdekes dolgot látott, hallott útjuk során, de még mindig úgy gondolta, hogy a kézzel vívott harc sokkal többet ér minden mágiánál. Hisz’ a nagy csatákat is a kis, egyszerű harcosok döntik el, nem a nagy varázslók. Ahogy így elgondolkodott, arra a következtetésre jutott, hogy ezt már Horiq is belátta, azért nem varázsolgatott az útonállók elleni harc során sem. Minden bizonnyal a mágus is rájött, hogy a puszta kézzel és fegyverrel sokkal hatalmasabb lehet bárkinél.
Hirtelen ráébredt, hogy mekkora őrültség fordult meg most az ő fejében. Nehogy már ő, egy egyszerű handorioi katona - akit csak egy kis vörös fémdarab a nyakában különböztet meg a többitől - alábecsülje a mágiát, amit soha életében nem tapasztalt. Elszégyellte magát. És ekkor... Puff! A feje akkorát csattant az egyik faágon, mint amekkorát a dronalun ünnepen szoktak azok a dinnyék, amiket a kerítésekhez vágnak. Orrából folyt a vér, kendőjével törölgette. Horiq többször megkérdezte Qwâmbiitól, hogy jól van-e, de mivel a fiú mindig csak annyit mondott, hogy „jól vagyok, megérdemeltem”, így ráhagyta. Lassan elállt a vérzés, folytatták az utat a hatalmas rengetegben.
- Kellet nekem ilyen marhaságokon gondolkodni! - mondta magának, de egy kicsit hangosabbra sikeredett mint gondolta, így az előtte utat törő mágus tisztán hallotta.
- Milyen marhaságon? - kérdezett vissza Horiq
- Semmi, nem olyan fontos. - válaszolt meghökkenve Qwâmbii. Valahogy tudta, hogy nem fogja megúszni, hogy ne válaszoljon. Ennyire már ismerte Horiqot. Megpróbálta hát elterelni a szót más témára. - Meddig kell még az erdőben gyalogolnunk?
- Honnan tudod, hogy nem fontos? - mondta Horiq ügyet sem vetve a fiú próbálkozására - Egy röpke gondolat is lehet annyira meghatározó, mint egy egész napos elmélkedés.
Qwâmbii úgy érezte, hogy el kellene mondania Horiqnak, de nem akarta megbántani. Mielőtt beléptek volna az erdőbe, a mágus magasztalta az ő képességeit, erre ő semmibe veszi ezt a hatalmas mágust, aki most sokkal többet elhasznál erejéből csak azért, hogy megmentse a tündék nyilai elől. Furdalta a lelkiismerete, és végül jobbnak látta, ha kiadja magából.
- Alá... alábecsültem a... a... mágiát. - habogta.
- Van ez így. - mondta Horiq teljesen nyugodtan, mintha nem is róla lenne szó - Aki még nem tapasztalta, az nem érti meg. Semmi gond. Utunk során majd látni fogod. De, ha mást nem is veszel figyelembe, nézd Darethet! Ő mágiával élesztette fel a lényeit, és meghódította egész Tirunent. Egyébként is sokfele elkalandoznak az ember gondolatai.
- Igazad van. - mondta Qwâmbii, aki remélte, hogy ezzel lezárul a beszélgetés. Horiq is megelégedett ennyivel.
- Nagy harcos vagy, de még sokat kell tanulnod! - tette még hozzá, kicsit okítva, kicsit csipkelődve.
Qwâmbii örült, hogy nem bántódott meg a mágus, de még mindig nagyon szégyellte magát. Nem is szólt, csak lépkedett, amerre Horiq vezette, mindig mögötte, a lába nyomában. Ugyanis semmi tájékozódási pontjuk nem akadt, csak tartották az irányt. Annyira egyhangú volt a rengeteg, hogy kezdték azt hinni, hogy körbe-körbe járkálnak. A fák mind ugyanolyan öregek, de gyönyörűek voltak, bár most szépségüket az utazók nem nagyon élvezhették. Nekik vastag, monoton növények együttese volt, amit egy másik nép mindennél jobban tisztel. Qwâmbiit már egyáltalán nem érdekelték, csak az, hogy éhes és fáradt. Őt különben sem foglalkoztatták azok a növények, amelyeknek valamilyen részét nem lehet megenni, számára azok haszontalanok voltak. Persze szépségüket azért elismerte. Egy idő után csak annyit tudott mondani, hogy „Bezzeg a tündék, ők név szerint ismerik mindet”. Horiq is mérges volt. Dühe közepette észre se vette, hogy a varázsfelhő eltűnt. Tökéletes célpontként haladtak az ismeretlen rengetegben, nem tudván, hogy milyen veszély leselkedik rájuk...
- Psszt! - intette csöndre Qwâmbiit Horiq.
Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit. Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt. Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal – Most nagy bajban vagyunk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző. A mágus botját találta el. A vashegy egy ujjnyira Horiq kezétől fúródott a mágikus fába.
- Nem esett bajod? - kérdezte Qwâmbii holtsápadtan.
- Nem. De nem jó előjel, ha valaki átlövi a mágus botját. Apámét is eltalálták mielőtt őt is le... - nem folytatta.
- Hol vannak? Nem látok senkit!
- Messze, nagyon messze. A tündék több komenkről kilőnek egy legyet. Sőt még annak a szemét is. Most nem akartak megölni.
Qwâmbiit ez egy cseppet sem nyugtatta meg, sőt, még idegesebb lett. Eddig látott egy kis esélyt arra, hogy még el lehet rohanni, vagy rejtőzni, de belátta, képtelenség. Figyelte, mit csinál a mágus. Horiq mozdulatlanul állt, ahol előbb. Szeme a botját átfúró vesszőre szegeződött. Qwâmbii is nézte a nyilat egy ideig, de mivel az ő számára nem volt olyan jelentőségteljes dolog, hamar levette róla a tekintetét. Inkább a messzeséget fürkészte, ahonnan a vessző jött. Nem látott mást, csak ugyanazt a sűrű rengeteget, amelyet eddig. Ahogy nézte az erdőt, megfogalmazódott benne egy kérdés. Hogy jutott el odáig a nyíl? Amikor ebben a szörnyű rengetegben egy húsz komnyi terület sincs, ahol ne keresztezné az utat fa. A vessző pedig egyenesen repül. Végül úgy döntött, hogy tündefegyver, tünde lőtte, biztos célkövető.
Ezek után már nem gondolt semmire, csak nézett előre. Várta, hogy megjelenjen valaki. Nem is telt bele sok idő, lassan elkezdett zörögni az avar. A távolban két homályos alak tűnt fel. Egyre közeledtek. Az utazók jobbnak látták nem mozdulni. Az ismeretlen alakok egy pillanatra eltűntek egy terebélyes fa mögött. Mire újra láthatóvá váltak volna, már csak egy volt. Az az egy tovább haladt feléjük.
- Hová tűnt a másik? - kérdezte Qwâmbii.
- Nem tudom, talán segítségért ment. - Mondta Horiq halkan, tudat alatt tán abban reménykedett, hogy mégsem látták meg őket.
Halvány reményei hamar szertefoszlottak. Az előbbi homályos tünde olyan közel ért hozzájuk, hogy alakja tisztán kivehetővé vált. Magas, vékony férfi volt. Hosszú, zöld köpenyt viselt, alatta bőrvértet, lábán pedig térdig érő csizmát. Fegyverét - egy gyönyörűen megmunkált íjat - vállára akasztva hordta. Tegezében még három vessző maradt, melykkel bárhonnan, bármikor megadhatná a kegyelemlövést bárkinek. Hosszú fekete haja volt, végigomlott a vállán. Arca hosszú és vékony, szemei zölden csillogtak. Barátságos tündének látszott - mindketten tudták, hogy a tündék általában azok, de most ez nem valószínű.
- Üdvözöllek titeket utazók! Kik vagytok és mi vezérelt erre? - köszöntötte őket a vártnál sokkal kedvesebben.
Qwâmbii nagyon megijedt, amikor a mágus kijelentette, hogy „Elvesztünk”, de most kezdett megnyugodni. „Nem is olyan félelmetesek ezek, mint amilyennek Horiq leírta őket” - gondolta.
- Köszöntelek, nemes tünde! - kezdte Horiq - Horiq vagyok, ő meg itt a társam és hű barátom Qwâmbii. Egy különleges küldetést kell teljesítenünk hazánknak és a világnak. Tardunba kell érnünk mihamarabb. Ezért választottuk az erdőtökön átvezető utat, meg persze, hogy elkerüljük az úton a haramiákat.
Qwâmbiinak nagyon jól estek a „hű barátom” szavak. Ő jobbnak látta nem megszólalni, hiszen tudta, Horiq sokkal jobban ért az ékesszóláshoz, mint ő.
- Az én nevem Geflódël. - szólt a tünde - Vándorok! Elkerültetek egy veszélyt, de így belesétáltatok egy talán még nagyobba. Nem hallottátok, hogy egy szörnyeteg megölte úrnőnket?! Azóta urunk nyugtalan, emészti a bánat, haragos az egész világra. Nem enged senkit keresztül az erdőn.
- Hidd el, jó tünde, mi nem akarunk ártani fajodnak, se erdődnek. Utunk során egyetlen gallyat nem törtünk le, egy levelet nem szakítottunk le fáidról.
- Nemes cselekedet mágus! Jó ember lehetsz!
Most már Horiq sem tartott annyira az erdőlakóktól, mint előtte. Ennek ellenére nem nyugtatta meg teljesen, hogy a tünde még mindig ugyanott áll és nem hagyta őket továbbhaladni.
- Továbbmehetnénk? - kérdezte - Mint mondtam, utunk sietős és a ti jövőtök is a kezünkben van.
- Nem, nem mehettek tovább! Uram parancsa, hogy a garázdálkodókat öljük meg, az átutazókat szállítsuk elé.
Ekkor hirtelen leugrott mögéjük egy másik tünde. Nyilván az volt, aki ezzel a másikkal jött. Kísértetiesen hasonlított Geflódëlre. Ruházatuk teljesen egyforma volt. Egy kis külömbség talán észre lehetett venni közöttük. Ennek a másiknak a tekintete tán még nemesebb, haja pedig szőke volt. Első ránézésre nagyon barátságtalannak tűnt, de később mindketten úgy érezték, mintha már látták volna valahol. Qwâmbii nem tudta, miért van ez, hiszen ő soha nem találkozott tündékkel. Biztosan hasonlít valakire a faluból, gondolta.
Az Utazók már tudták, hogy innen nincs menekvés. Ha esetleg megpróbálkoznak a harccal, és sikerülne legyőzni ezt a két tündét, az hatalmas zajt csapna, és sokkal több érkezne helyettük. Hiába győztek le ideérkezésük előtt rengeteg útonállót, egy seregnyi tünde ellen esélyük sem lenne. Jobbnak látták hát, ha engedelmeskednek.
Elindultak tehát. Geflódël vezette őket, mögötte Horiq és Qwâmbii. Leghátul az ismeretlen tünde biztosította a terepet. Gyorsan haladtak. Az utazók annak ellenére, hogy rabságban voltak, nyugodtabban lépkedtek, mint amikor egyedül voltak, mert most nem kellett tartaniuk más veszélytől. E mellett végre kitaposott ösvényen haladtak a zörgő, avaros, egyenletlen föld helyett.
Kétórányi gyaloglás után Qwâmbii kezdett fáradni. Le-le maradt, de az ismeretlen mindig meglökte, hogy nehogy megálljon. Homlokán csorgott a verejték. Úgy érezte, lába kővé dermedt. Hiába volt nagy harcos, és hiába volt folyamatos edzés alatt, az egynapi gyaloglást élelem nélkül nem bírta.
- Qwâmbii! Gyere! - szólt neki Horiq.
Az ifjú összeszedte az erejét, hogy megnyújtsa lépteit és beérje a mágust. Utól is érte, így végre egymás mellett haladtak. Horiqon most sem látszott fáradtság. Ahogy gyalogoltak olyan dolog történt, ami Qwâmbii számára szinte lehetetlennek tűnt. Horiq megszólalt valami ismeretlen ősi nyelven. Az ifjú nem értette miért beszél idegen nyelven a mágus, hiszen ő nem tud, csak handorioiul. Vagy mégsem? Ahogy hallgatta a beszédet, rájött, hogy ő ezt érti. El sem tudta képzelni hogy történhetett. Mivel a mágus mondanivalójának az elejéről lemaradt elmélkedése miatt, csak ennyit hallott:
- ...csak vigyázz, hogy komolyabb bajuk ne essen, és mégegyszer, nagyon halkan!
- Ne haragudj Horiq, de nem hallottam, hogy mit mondtál. - mondta Qwâmbii ugyanazon a nyelven. Mikor ezt észrevette, hirtelen a szájához kapott. Eszébe jutott, hogy amikor meditálni szokott, akkor is egy ismeretlen nyelven beszél. Azt hitte az azért van, mert az a szertartásnak a szövege, és a medál megtanítatta vele. De ez most teljesen más volt. Most egy idegen nyelven társalgott!
- Azt mondtam, - ismételete magát a mágus - hogy szabaduljunk meg ezektől, de nehogy komolyabb bajuk legyen, mégis csak tündék.
- Rendben! Tied az első! - utasított Qwâmbii.
Még nem mozdultak. Horiq várta a megfelelő pillanatot, Qwâmbii meg a jelet a támadásra. Nem kellett sokáig várnia. A tündék ügyet sem vetettek a beszélgetésre, hiszen nem rabokról volt szó. El sem tudták képzelni, hogy az emberek szabadulással próbálkoznak.
- Most! - mondta halkan a mágus. Nem akarta felzavarni az erdőt.
Abban a pillanatban Horiq előre ugrott, Qwâmbii meg hátra. Összes erejét összeszedve ugrott rá a tündére. Szegénynek ideje sem volt, hogy védekezzen. Igaz, a tündék reflexei gyorsak, de az sem volt elég. Arcán hatalmasat csattant Qwâmbii ökle. Horiq azt mondta neki, hogy ne bántsa, ehhez képest az elemi ütés földre terítette a mit sem sejtő tündét. Qwâmbii szive hatalmasat dobbant. Nézte az elnyúló testet, de a tünde nem mozdult. Qwâmbii izzadt. Ütése nagyon nagyra sikerült, félt, hogy baja esett. Letérdelt hozzá, remegő kézzel odanyúlt az áldozat nyakához, hogy megnézze ver-e a szive. Vert! A fiú úgy érezte, hogy egy hatalmas tehertől szabadult meg. Kezét nem vette el onnan, még félt, hogy bármely pillanatban meghalhat a tünde. Ahogy ott matatott, valami beleakadt a kezébe. Egy lánc volt! Méghozzá mithrillből! Soha életében nem látott mithrillt, csak hallott róla. Gondolta, jobban szemügyre veszi, ezért kihúzta a tünde köpenye alól. A látványtól majd’ hanyattdobta magát. A láncon egy fehér medál lógott! Rajta egy ugyanolyan stílusú jel, mint az övén. Biztos volt benne, hogy megtalálta a harmadik Örököst! Szólnia kell Horiqnak! Horiqnak.
Miközben ő a medállal foglalkozott, teljesen megfeledkezett a mágusról. Megfordult, hogy megnézze, mit csinál barátja. Az ottani helyzet jobban megdöbbentette, mint a medál. Horiq megkötözve feküdt a földön neki háttal. Mellette három tünde íjász állt, köztük Geflódël. Hirtelen bevillant neki, amikor alábecsülte a mágiát. Lehet, hogy valamiben igaza volt? Ezzel most nem akart tovább foglalkozni. Kardot rántott és nekirohant a Horiqra vigyázó tündékre. Már-már ugrani készült, amikor megszólalt a mágus:
- Qwâmbii! Ne ölj tündét! Ezt a harcot elvesztettük. - mondta elcsukló hangon.
Az ifjú harcos megfogadta barátja tanácsát. Megállt, és visszacsúsztatta kardját hüvelyébe. A tündék rezzenéstelen arccal bámulták Qwâmbiit. Mikor a fiú keze üres volt ketten elkezdtek közeledni felé, de csak szép óvatosan. Mikor odaértek, lecsatolták a fiú övéről kardját, és elkezdték kötözni. Qwâmbii hagyta. Még annyit látott, hogy megjelenik a helyszínen négy másik tünde. Az után zsákot húztak az utazók fejére, és valami kemény dologgal fejbevágták őket. Többre nem emlékezett egyikőjük sem.
Nem tudni mennyi idővel később, amikor éledezni kezdtek, úgy érezték, összeesnek. Végtagjaik teljesen elgémberedtek, nem is érezték őket. Qwâmbii hiába volt országa leghatalmasabb harcosa, most a végkimerültség szélén állt. Összeesett. Pontosabban azt hitte, hogy összeesik, de valami erő nem hagyta. Felnézett, és ekkor vette észre, hogy ki vannak kötözve. Csuklójukra volt erősítve egy-egy fémpánt, amit lánc kötött össze a fával. Qwâmbiinak különös módon már nem fájt az orra.
Rövid időn belül megjelent két tünde nő. Fáradságuk miatt nem tudták szemügyre venni őket. A nők kezeiben tálak voltak. A tálakon étel! Odamentek a foglyokhoz és elkezdték etetni őket, mint anya a kisgyermekét. Az ennivaló nem volt nagyon ízletes, de tápláló. Horiq amúgy sem érezte volna az ízét, mert szája kicsattant a szabadulási próbálkozás közben. Szájaban a legízletesebb falat is véres ízűvé vált volna.
Az étkezés végére visszanyerték erejüket, a tünde étel megtette hatását. Így már volt erejük arra, hogy körbenézzenek. Egy hatalmas tisztás szélén kötözték ki őket. A mező másik végén egy épület állt. Pontosabban inkább csak egy asztal, melyet tető fedett. Gyönyörűen faragott, csavart oszlopok tartották, melyek elképzelhetetlenül erősek lehettek, hiszen meg se látszott rajtuk a terhelés. Az asztal körül sok tunde ült s messziről úgy tűnt, mintha tanácskoznának. Messze voltak, igaz, de az látszott, hogy csak férfiak tartózkodtak ott. Itt a fák is teljesen különböztek azoktól melyeket a rengeteg többi részén láthattak. Törzsük szélesebbre, és magasabbra nőtt, elképesztő méretekkel rendelkeztek, melyhez hasonlót sehol máshol nem lehet látni. Leveleik vöröses színűek, és a törzsük fehér volt. A legnagyobb fa a magaslat mögött terebélyesedett. Valami jelentősége lehetett annak, hogy az emelvény az alá a fa alá volt emelve. Méretei lenyűgözőek voltak, talán csak a képzelet juthat ekkora magasságokba a fa teteje összenőtt az éggel, és a felső levelei talán a távolságtól ködösen rajzolódtak ki. Horiq felmérése szerint elérte az egy komenket. A tisztás szélén a növényzet még sűrűbben nőtt, mint máshol, itt szinte falat alkotott. Kis rések vezettek ki a mezőről, nyilván ezeken lehetett eljutni a lakhelyekhez. A napfény itt nyugodtan bejuthatott, sugarai aranysárgára festették a növényzetet, és talán ez volt az, ami a körülményekhez képest felvidította az utazókat.
Az, hogy ki vannak kötözve, hamar elvette a kedvüket, mozdulni sem tudtak. Qwâmbiinak eszébe jutott a medál.
- Horiq! Megtaláltam a harmadik örököst! - mondta.
A mágus, aki eddig bágyadtan nézte a körülötte lévő érdekes világot, most felkapta a fejét.
- Hogy? - csodálkozott.
- Ahogy mondom! Annak a tündének a nyakában volt egy mithrill nyaklánc, azon lógott egy fehér színű fémmedál, hasonló motívummal, mint a miénken.
- Geflódëlnek?
- Nem, a szőkének.
- Tudtam, hogy valahogy véletlenszerűen futunk össze, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtörténik. Ki kell szabadulnunk, és közölni velük, hogy miért is vagyunk itt.
- Ez hogy történhetett meg?
- Nincs ebben semmi különös. Egy tünde sokáig él, bármikor megtalálhatta a medált. Lehetséges, hogy észre se vette a medál különleget tulajdonságait. Ennek a népnek szinte az összes eszköze mágikus. Olyan, mintha te találtál volna egy ásót a kemrinoni út szélén. Az meg, hogy összefutottunk vele, mint már mondtam, nem a véletlen műve.
- Szerinted velünk jönne?
- Nem tudom. Te miért követtél?
- Úgy éreztem így helyes.
- Akkor ő is úgy fogja. Most már csak el kell engedniük. De hogyan?
Qwâmbiinak támadt egy ötlete, amit meg is osztott Horiqqal, aki csak bólintott. „Egyszerű, de jó ötlet” - gondolta Horiq.
Nem volt semmi dolguk, és nem is tudtak volna tenni semmit. Beszélgettek, közben fürkészték a környéket. Felfedezték, hogy batyujuk a szemben lévő fának volt támasztva, de fegyvereiket nem látták, hiába keresték.
Estefele járt az idő, amikor újra ételt hoztak nekik. Feltehetően ugyanaz a két nő, mint délben.
- Beszélhetnék az uratokkal? - kérdezte tőlük Horiq.
- Nem tudjuk. - válaszolta az egyik tünde nő - Biztosan. Szólok neki, hogy szót kívánsz váltani vele.
- Köszönöm. - zárta le a beszélgetést Horiq. Ránézett Qwâmbiira.
A nő elrohant, egyenesen az emelvény felé, ahol még mindig tárgyaltak a tünde urak. Ahogy odaért csak annyit lehetett látni, hogy az egyik tünde feláll helyéről és megindul a foglyok felé. Nem telt bele sok idő, míg kényelmes léptekkel megérkezett a király. Őt is nehéz volt megkülönböztetni a többitől, bár az öltözete eltért. Ugyanolyan hosszú köpenye volt, mint a többieknek, de az övé pirosas színben tündöklött, nem pedig zöldben. Köpenye szegélyét ékkövek díszítették, érdekes mintákat rajzolva az egyébként egyszínű ruhadarabra. Nyakában és kezén arany, ezüst és mithrill láncokat hordott. Hosszú fekete hajával, és hosszú, vékony arcával Geflódëlre emlékeztetett. A királlyal együtt két másik tünde érkezett. Arcra ők is hasolítottak az úrra. Qwâmbii ebből azt a következtetést vonta le, hogy a tündék mind ugyanolyanok. A másik kettő öltözete valamivel egyszerűbb volt. Zöld köpenyt viseltek, de a szélük ezeknek is ki volt verve drágakövekkel. Nyilván ez lehetett a tündéknél a rangbeli megkülönböztetés kimutatása.
- Általában úgy szokták, - kezdte a tünde úr - hogy a vezér hivatja az alattvalóit vagy foglyait. Tekintettel vagyok helyzetetekre, ezért jöttem ide én.
- Nemes cselekedet, tünde uram. - szólt a mágus - Ha elengednél minket, akkor mi járulhatnánk trónusod elé. Én Horiq vagyok, a barátomat Qwâmbiinak hívják. Egy nagyon fontos küldetést kell teljesítenünk. Nagyon sürget minket az idő.
- Miféle küldetést? - kérdezett vissza gyanakodva a tündék ura.
- Engedj el minket és elmondok mindent.
Az úr megrázta a fejét. Láthatóan nem bízott a foglyokban.
- Peterondël melro fendänft ale agonem elgonde ïven donten! - mondta Horiq tündéül. Qwâmbii később megtudta, hogy ez egy fogadalom tétel volt, amiben kezeskedett, hogy egyikük se fog bántani senkit.
A nagyúr láthatóan meghökkent, amikor meghallotta a tünde nyelven beszélő ember mágust. Valószínű, hogy ez meggyőzte arról, hogy az emberek tényleg nem akarnak ártani nekik. Intett a mögötte álló tündéknek, akik azonnal kioldozták az utazókat. A szabadság érzése mindennél jobbá tette a kedvüket, és ez arcukon is tükröződött. De boldogságukban nem feledkeztek meg arról, hogy miért is voltak kikötözve. Horiq gyorsan letérdelt a nagyúr lábai elé, Qwâmbii követte példáját.
- Őszintén sajnáljuk a tündék hatalmas és gyönyörű úrnőjének, Derendioëlnek a halálát. - mondta a mágus már közös nyelven - Hatalmas veszteség mindannyiunk számára.
Az úr csak állt egy ideig, majd intett a foglyoknak, hogy álljanak fel. Az emberek engedelmeskedtek. Arca teljesen megváltozott, szomorúvá, és mégis derültté változott minden vonása. Kezeit a magasba emelte, és széttárta.
- Ne is beszéljünk róla. Gyertek asztalomhoz, a vendégeim vagytok. Horiq, Qwâmbii! A Fehér Erdő Ura, Gandorel Ioreth köszönt benneteket birodalmában! - mondta a király, majd elmosolyodott.
Elindult a magaslat felé, és a vendégek valamint a másik két tünde követte őt. Ahogy haladtak, jobban szemügyre vették a tisztást. A nap sugarai ebben a késő délutáni órában is tisztán behatoltak a lombok közé. Azokon a kis réseken, amiket már előbb is megfigyeltek, ki-be járkáltak a tündék. A magaslaton egy hatalmas asztal volt. Rajta zöld terítő, és roskadásig tele volt rakva ennivalóval. Az embereknek összefutott a nyál a szájukban. Az asztal végén állt az a hatalmas fa, amiből a király trónja volt kifaragva. Mellette még két gyönyörűen megmunkált széket helyeztek el. A király csettintett egyet ujjával, mire két úr felállt, és eltűnt az egyik nyíláson. Hamar visszatértek egy-egy káprázatos ügyességgel kidolgozott székkel. A király balkeze felőli oldalára ültették le a rabokból lett vendégeket. A szék nem csak szép volt, de kényelmes is. A király is elfoglalta a helyét, majd felállt. Az összes többi tünde követte példáját, nem volt mit tenni, az embereknek is így kellett tenniük. A király tünde nyelven mondott köszöntőt, ami elég sokáig eltartott. Qwâmbii nem értette, mit mond, csak a Horiq és a Qwâmbii szavakat hallotta ki a mondanivalóból. Mialatt a beszéd tartott, ő a tündéket figyelte. Kereste azt az egyet, melynek nyakában ott lógott a medál. Nem találta. Hiába volt akkora hasonlóság két tünde között, azt az egyet biztosan felismerte volna, de nem látta sehol. Qwâmbii már-már elkeseredett, amikor arra gondolt, hogy biztosan szolgálatot teljesít az erdőben.
Horiqnak nem voltak hasonló gondjai. Ő tökéletesen értette a tünde nyelvet. Még gyerekkorában tanították neki Mágusföldön. Láthatóan tetszett neki a szónoklat. Fordítani nem akarta, úgy gondolta illetlenség lenne a királlyal egyszerre beszélni. Amikor az uralkodó befejezte mondanivalóját, mind leültek és ettek. A két utazó végre annyit ehetett, amennyi beléfért. „Igaz, hogy a tündék étele nagyon finom, de Muri gaminpörköltjét meg sem közelíti” – gondolta Qwâmbii, feledve eddigi problémáit. Hamar jóllaktak. Mindenki elnyújtózott a székében, aztán felálltak, és elmentek. Csak az utazók és az úr maradt. Kis idő elteltével Gandorel magához intette az egyik íjászt, a fülébe súgott valamit, majd amaz távozott.
Hamar visszatért, és beállt ugyannarra a helyre, ahol elötte tartózkodott. Messziről akár egy szoborral is össze lehetett volna téveszteni. Ugyanonnan, ahonnan az íjász visszajött, kilépett egy tünde. Horiqék háttal ültek neki, de valami arra késztette őket, hogy megforduljanak. Ő volt az! Az Örökös! Horiq nem látta soha, de érezte, hogy ez az egy más, mint a többi. Mire mondhattak volna valamit, az ismeretlen fent állt Gandorel mellett.
- Ülj le, fiam! - mondta a király, mire az utazók még jobban meresztették a szemüket, és a csodálkozástól még a szájuk is tátva maradt.
Az ismeretlen leült.
- Ő itt a fiam Bël Ioreth. Érdeklik az érdekes történetek, nyilván a tietek is az lesz. Hadd hallgassa meg.
- Mesélj vándor - szólt csengő hangján a az ifjú herceg - távoli vidékekről, fényes népekről.
Horiq - miután magához tért az előbbi megdöbbenéséből - jobban szemügyre vette a tünde nyakát. Látta a láncot, de a medál a ruhája alá bújt. Nem tehetett mást, elkezdte a történetet.
Elmondott mindent, ugyanúgy, ahogy Qwâmbiinak néhány nappal azelőtt. Egyetlen kis részletet sem hagyott ki. Még kiegészítette az azóta történt dolgokkal, hogy találkozott Qwâmbiival, a zombikkal, Gudival, az útonállókkal, és végül az erdőbe való bejutásukkal. A tündéket láthatóan nagyon lekötötte a történet. Amikor végzett vele, beesteledett, és a többi tünde már régen aludni tért, de ők még mindig beszélgettek.
- Azt mondod vándor, hogy ti vagytok ketten az Örökösök, - fejtegette Gandorel - a harmadikban szinte biztosak vagytok, hogy ki, a negyedik meg valószínű, hogy Ametÿs hercegnő. Akkor miért nincs veletek a harmadik. Ki ő?
- Ő a fiad! - válaszolt röviden a mágus.
Bëlen látszott, hogy teljesen meg van hökkenve. Majdnem leesett a trónról. Nála talán csak Gandorel csodálkozott jobban. Tudott a fia medáljáról, de nem hitte volha, hogy ekkora jelentőségű. Mindig azt gondolta, hogy egy jelentéktelen ékszer, és ezzel az összes tünde, aki ismerte, így volt. Végül Bël elővette a medálját. És tényleg! Tényleg az Örökség volt! Egy halványkék, szinte már fehér színű fémdarab, tetején lyukkal. Egyik oldalába egy szellőmotívum volt bevésve.
- Bël! Tied a Levegő Medál! Te vagy a harmadik Örökös! - jelentette ki Horiq - velünk kell jönnöd!
Olyan hirtelen történt minden, hogy még Horiq is alig fogta fel. Bëlnek valami természetfölötti erő azt súgta, hogy sorsa össze van kötve ennek a két emberével. Úgy érezte, hogy akár életét is áldozná értük, pedig nem is ismeri őket. Az apjára nézett. Gandorel gondterhelt arccal figyelte a fiát, nem tudott mit szólni. Ők teljes biztonságban voltak a zombik elől. A Fehér Erdőbe nem juthatott be semmilyen lény az akaratukon kívül. Ha mégis bejutott, onnantól kezdve szabad prédája volt az irtózatosan pontos tünde nyilaknak.
- Engedjem el a fiam veletek halandó emberekkel, akik ezelőtt kezet mertetek rá emelni?! - fakadt ki végül a tündék királya - Nekem nem érdekem a világotok békéje. Az én erdőmbe senki nem teszi be a lábát, ha én nem akarom. Én biztonságban vagyok!
Horiq már szóra nyitotta volna a száját, de Qwâmbii nem hagyta szóhoz jutni a mágust.
- Nekem nem sokkal ezelőtt egy barátom a következőt mondta: „Senkit nem érdekel, hogy mással mi történik, amíg ő kényelmesen éli az életét. Ez a baja az embereknek.” De én úgy látom, hogy nektek, nemes tündéknek is hibátok ez. Különbözzetek hát másban is tőlünk egyszerű emberektől, ebben is! Ne csak hosszú életetekben!
Horiq mosolyogva hátradőlt. Büszke volt Qwâmbiira. Ennél nagyobb bölcsességet ő maga sem mondhatott volna. Érdeklődve figyelte, hogy mit fog erre reagálni Gandorel. A király nem szólt, csak ült az asztalra könyökölve. Bël figyelte apját, nem tudta, hogy mit fog szólni Qwâmbii szavaira. Nyugodt volt, bár az ő sorsáról döntöttek.
- Igazad van ifjú ember. - mondtan a király szomorúan - Csak szerető apa lévén féltem a fiam. Úrnőmet most vesztettem el, nem akarom, hogy fiam is erre a sorsra jusson!
- Nem fog, Horiqqal meg tudjuk védeni. Jó harcosok vagyunk. - mondta Qwâmbii, aki teljesen átvette Horiqtól a társalgó szerepét. De most úgy érezte hibázott. Nem sokkal azután, hogy kimondta, már meg is bánta előbbi kijelentését. A király is furcsán nézett rá.
- Igen? - kérdezte sunyi tekintettel Gandorel - Ha ekkora harcosok vagytok, öljétek meg, és hozzátok el nekem holnap estig Slimokot!
Ezzel felállt, és távozott az asztaltól Bëllel együtt. Horiq mérgesen nézett Qwâmbiira, aki nagyon elszégyellte magát.
- Bocsánat. - rebegte.
- Hát... fel van adva a lecke. - mondta elhúzott szájjal Horiq.
Amikor a pislákoló gyertya fénye végleg kialudt, az utazók elhatározták, hogy nyugovóra térnek. De hova? A magány súlyként telepedett rájuk. Végre biztonságban érezhették magukat, jóllaktak, de alvóhelyük nem akadt. Egyikük sem akart a tisztáson a szabad ég alatt aludni, ki tudja mekkora jelentősége van ennek a helynek. A tündék akár tiszteletlenségnek is vehetik, és akkor - Slimok ide vagy oda - Bël marad a családjával. Márpedig mennie kell.
Még mielőtt elhatározták volna, hogy keresnek valakit, aki segíthetne nekik, megjelent egy tünde nő a sötétben. Közeledett az emberek felé. Gyönyörű volt. Qwâmbii látott már néhány szép nőt életében, köztük Friingo handorioi király feleségét, Kaldenlát is, akiről azt állították, hogy szépsége határtalan egész Tirunenen. „Hát akkor aki azt állította, az nem nézett szét elég jól a világban” – mosolygott magában az ifjú. Ez a tünde nő egyszerűen lenyűgözte a két embert. Horiq hamarabb észhez tért mint a társa, aki úgy érezte, beleszeretett a nőbe. Hosszú, szálegyenes, aranysárga haja szinte világított a sötétben, testét csupán egy csipkézett ruha fedte. Már az első pillantásra különös oknál fogva sokkal emberibbnek tűnt az összes eddigi tündéhez képpest.
- Leülhetek? - kérdezte.
- Persze. - válaszolt Horiq.
A nő kényelmesen elhelyezkedett a faragott széken. Qwâmbii úgy érezte, hogy valamit mondania kell, de nem tudta eldönteni, mit. Ott ült előtte az a nő, akinél szebbet nem látott egész életében.
- A nevem Endariël. Bël Ioreth kedvese vagyok. - kezdte a tünde nő. Qwâmbii ezekre a szavakra azt hitte, ott helyben meghal. Olyan irigy lett leendő társára, hogy majd’ szétpukkant. - Hallottam, mit terveztek. Bël mindent elmondott. Én igazából nem tudom, kik vagytok, és hogy valójában mit is akartok, de nagyon remélem, hogy a jóság ösvényét tapossátok, nem a gonoszságét, és nem keveritek bajba az én egyetlen szerelmemet.
Horiq is bemutatkozott, várta, hogy Qwâmbii is ez tegye, de a fiú ebben az állapotban nem volt rá hajlandó. A mágus hát bemutatta az ifjú harcost a hercegnőnek.
- Hidd el úrnőm, mi jó úton haladunk, lelkünkben rossz szándék nincs. - nyugtatta Horiq - Hű társai leszünk Bëlnek, jóban, rosszban. Persze ahhoz az kell, hogy uratok elengedje velünk.
- Igen, hallottam, hogy a rettenetes Slimokot kell legyőznötök.
- Nem nagy ügy. - mondta duzzogva Qwâmbii, aki még mindig nagyon meg volt sértődve, hogy a tünde elvette tőle ezt a csodálatos, gyönyörű nőt. Azt nem tudta, hogy Bël és Endariël frigye hatszáz évvel ezelőtt kezdődött, amikor még az a nemzetség, amiből Qwâmbiit is származik, sehol sem volt. - Simán elintézem!
- Qwâmbii, te megőrültél? - kérdezte értetlenül Horiq.
- Igen. - mondta a fiú, amikor észrevette, hogy mit is mondott. Élete első szerelme fél percig tartott.
- Ne haragudj rá, kissé forrófejű. - mosolygott a mágus.
- Nem haragszom. - mosolygott a nő is - Nem vagytok álmosak?
- Ami azt illeti, tudnánk aludni. - ásított Horiq.
- Akkor gyertek utánam. - intett Endariël.
A nő felállt, kihúzott egy különös formájú karót a földből, ami amint megérintette, rögtön halvány, kékes színű fényt kezdett el árasztani. Megindult az egyik nyílás felé, és az utazók követték. Amint átléptek a természetes kapun, elkápráztató látvány fogadta őket. Ahogy sejtették, itt volt a tünde város. Épületeket nem lehetett látni, a fákon helyezkedtek el a tündék lakhelyei. A házakhoz hosszú-hosszú lépcsőkön lehetett feljutni. A város ugyanabban a kék színű fényben úszott, mint Endariël fáklyája. A vándoroknak úgy tűnt, csak hangulatvilágításnak maradtak kinn éjszakára, mert annyi fényt nem adtak, hogy bevilágítsanak minden kis elrejtett rést. Ők is csak a legközelebbi házak körvonalait látták, bár ki tudja, hogy a tündék szemének mennyi fény kell a tökéletes látáshoz. Azon kívül az is feltűnt nekik, hogy ezek a kis kunyhók össze vannak kötve függőhidakkal. Szinte egyenesen haladtak a hatalmas fák alatt. Nem találkoztak senkivel. Nem olyan sok gyaloglás után megláttak egy helyet, ahol sokkal több fény világított, mint a város többi részén. Mielőtt megkérdezhették volna ennek az okát, Endariël már mondta is:
- Az ott a királyi palota.
A palota bejáratánál két őr fogadta őket. Amint meglátták, hogy a hercegnő a jövevények között van, szó nélkül utat engedtek. Közvetlen az őrök után kezdődött egy végtelennek tűnő lépcsősor. Elindultak hát rajta fel a palotába. A kapaszkodás valami ismeretlen oknál fogva nem volt megerőltető egyiküknek sem. Mikor felértek Qwâmbii elkiálltotta magát.
- Csak nyolcszázhuszonhárom lépcsőfok. Qryx legmagasabb őrtornyába kilencszáztizennyolc vezet.
- Halkan Qwâmbii! - szólt rá Endariël - A király nem szereti, ha zavarják álmában. Gyertek, nincs messze a szobátok.
Tényleg nem volt messze. Azon a keskeny teraszon, ami a helységeket összekötötte csak libasorban tudtak haladni, egészen az utazók ideiglenes lakhelyéig. A hercegnő benyitott a szobába. Két ágy volt bent, más semmi. Nyilván a vendégekenek volt fenntartva, bár az utóbbi időben nem sokan lakhatták. Ezt bizonyította az a rengeteg por is, amely szinte teljesen ellepte a szobát. A szabad égnél jobb, gondolták, és le is huppantak az évek óta bevetett ágyra.
- Hercegnő! Nem lenne kedved mesélni nekünk valamit a városotokról, erdőtökről? - kérdezte a mágus.
- Mit meséljek? Ősidők óta itt van mind a kettő. Mióta világ a világ, a Fehér Erdőt tündék lakják. Az elsők építhették a várost is.
- Miért van az, hogy a király emelvényén csak férfiak voltak?
- Egyszerű a magyarázat. A nőknek nincs kedvük foglalkozni a politikával. Mi inkább járkálunk az erdőben, gyönyörködünk a füvekben, a fákban, a madarakban. Itt mindenki egyenlő, ha akarnám, leülhetnék a király asztalához.
- Nem veszélyes mostanában az erdőben mászkálni?
- Nem. Vannak biztosított területek. Oda Slimok nem merészkedik.
- Hogy ölte meg az úrnőt?
Endariël egy kis csönd után válaszolt Horiq kérdésére.
- Diplomáciai úton volt az úrnő, Qryxben. Hazafele jövet arra kérte kocsisát, hogy álljanak meg egy kicsit, járna az erdőben egyet, olyan régen látta ezt az érintetlen természetet. Nem sokkal később az őrök kiáltozásra lettek figyelmesek. Odarohantak, de akkorra már csak Derendioël fejét találták meg. Urunk azóta gyászolja. Pedig már eltelt kétszáz év.
- Miért Endariël, te nem gyászolnád fiam, ha egy nap valaki a fejét hozná haza? - szólalt meg Gandorel a hátuk mögül.
Endariël szó nélkül, könnybe lábadt szemmel leborult ura előtt.
- Ne haragudj uram! - zokogta.
- Nem haragszom. De most gyere, hagyjuk a vendégeket aludni. Holnap nehéz napjuk lesz.
Ezzel elmentek. Horiqékban mélyen benne maradtak ennek a mai estének a történései. Sokáig csak feküdtek, de végül az álom ránehezedett a szemükre.
Reggel sokáig aludtak, nem volt semmi, ami megzavarja őket. A nap a város fölötti lombokon nem sütött át. Ezen kívül fáradtak is voltak, sokáig nem tudtak elaludni az éjszaka.
A nap szépnek indult, de nyomasztotta őket az az érzés, amit Dareth gonoszsága árasztott.
Mindketten tudták, mit kell tenniük, ezért nem húzták az időt, hamar megreggeliztek, majd elindultak ebbe az ismeretlen rengetegbe egy borzasztó lény felkutatására. Endariël még előző nap este elmondta nekik, hogy az íjászok szerint hol szokott tartózkodni a szörny.
Nekivágtak a rengetegnek: északnak indultak. Nem sokat haladtak, amikor elképesztő bűz csapta meg orrukat. Olyan lehetett, mint amikor egy falusi esküvőn után nyolc grimkloi teteme büdösödik a trágyadomb közepén. Mindketten remélték, hogy ez a szag elvezet majd az állathoz, hiszen a tündék nem árasztanak magukbó eféle förtelmes szagot. Ahogy közeledtek a forrásához emelkedni kezdett a terep, majd teljesen sziklássá vált. A fák ezen a kemény talajon is nőttek: a természet ereje ebben az erdőben mindennél erősebbnek bizonyult. A vadászok felkapaszkodtak a kövekre. Itt lehetett Slimok lakhelye, de most nem volt ott. A véres szikla tetején koponyák, csontok, húscafatokat láttak szétszórva.
- Ha ide nem tér vissza, akkor én gamin leszek. - mondta Qwâmbii.
- Igazad van, biztosan ez a tanyája. - helyeselt Horiq.
- Másszunk fel az egyik fára, majd lesből támadunk.
- Rendben, de emberek ellen ez nagyon aljas megoldás lenne.
- Embereket nem ölünk, már megbeszéltük. Egyébként tudom. A szemtől szembeni harc mindennél becsületesebb szerintem is.
Nagy nehezen felmásztak a fa tetejére. Kényelmesen elhelyezkedtek egy olyan ágon, ahonnan tökéletesen látták a vérmezőt, de ők takarásban maradtak.
Órákat várakoztak itt. Sokat haladt már a nap, amikor megjelent az a teremtmény, amire vártak. A szörny egy lófejjel a szájában érkezett „éttermébe”.
- Nem is olyan félelmetes. - állapította meg Qwâmbii.
- Ne ítélj elsőre! - oktatta a mágus.
Slimok kitátotta a száját, és kiejtette belőle a megmaradt testrészt. A látvány igazolta Horiqot: hatalmas pofájában kard nagyságú, tűhegyes fogak meredeztek. A ló többi része már a gyomrában lehetett, a lény szemmel láthatóan nem akarta megenni a fejet, úgy tűnt, hogy csak idáig hurcolta. Ahogy közeledett, borzalmas teste - és szaga - úgy növekedett. Maga a teremtmény gyíkszerű, teste vaskos, elnyújtott, négy lábát járásra használta. Száruk különös módon vaskos volt, kisebb csonttüskékkel. Qwâmbii összesen négy ujjat számolt lábanként, s amely ujjak közül egy érdekes módon hátrafelé állt, ami azt jelezte, hogy ez a hüllőszerűség akár a fára is képes mászni. A két utazó e felfedezés után már egy kicsit kényelmetlenül várakozott tovább. Slimok szép nyugodtan bemászott a sziklák közé, és leheveredett a tűző napra. Hatalmas teste szinte csupa izom volt. Bőre száraz, kemény, tompán szürke. Bár a környező sziklák színétől elütött az övé, mégis messziről nehezen lehetett észrevenni. Testén halványan megcsillantak a napsugarak, amint egy kis nyállal végignyalogatta mellső lábait.
Qwâmbii egyszerre találta visszataszítónak és vonzónak az állatot. Nem tudta miért, de mégis egyfolytában csodálta a lény tökéletes alakját, le sem tudta venni róla a tekintetét. Magában felmérte, hogy hossza meghaladja a tizenöt komot, és tudta, hogy a hús és izomtömeg nyilván nehezebb még azoknál az állatoknál is, amelyekről egyszer apja mesélt, amikor a hegyekben járt. Az apja. Qwâmbiinak ekkor eszébe jutott, hogy miért is vannak itt, és hogy sürget az idő. Kezdett türelmetlenné válni. Látta, hogy megfelelő pillanat itt nem lesz, kénytelenek lesznek mihamarabb támadni. Még nem volt dél, de az idő egyre melegebbre fordult, és félő volt, hogy az állat sokkal aktívabb lesz. Nem volt mit tenni, lassan neki kellett támadni a szörnynek.
Slimok ekkor felkelt, és néhány lépést megtéve áthúzódott a szemközti fák alá az árnyékba, és úgy tűnt, aludni fog. A két barát úgy érezte, eljött a mefelelő pillanat. Halkan lemásztak a fáról és elindultak a szörny felé. Bár semmilyen zajt nem csaptak, a teremtmény szemei felpattantak, és egy iszonytató hangot hallatva elindult feléjük.
- Nincs visszaút. - motyogta Qwâmbii maga elé.
- Megpróbálom lebénítani. - közölte Horiq, s mivel mágusbotját a nyíllövés használhatatlanná tette, így a kezeiben formált bénító mágikus lövedékeket hajította a szörnyre.
A várt hatás azonban elmaradt. A lövedékek ártalmatlanul lepattantak a lény testéről, s nekicsapódva a környező bokroknak teljesen megdermesztették azokat. Horiq káromkodott egyet, majd odaszólt Qwâmbiinak, akit szintén ledöbbentett a sikertelenség:
- Úgy tűnik, a kedves kis gyíkocska mágikus lény. Nem tudok ellene mágiát alkalmazni. Meg kell próbálnunk kétfelől támadni, hátha megzavarodik, és lesz esélye valamelyikünknek a közelébe férkőzni.
Qwâmbii bólintott egyet, és a dögöt figyelte, amint az hörögve, fogait csattogtatva lassan közeledett feléjük. A mágus ötletét helyeselve kitért jobbra, mindvégig szemmel tartva ellenfele mozgását. Társa időközben ugyanígy cselekedett, csak ő balra indult el, s közben előhúzta a kardját. Bár Qwâmbii azelőtt még nem látta Horiqnál a fegyvert - hiszen az útonállók ellen is bottal küzdött - mégsem lepődött meg. Tudta, hogy a mágus minden helyzetre fel van készülve, s most egy kicsit biztonságban érezte magát.
Ekkort a lény termetét és eddigi lassúságát meghazudtoló módon egy hatalmasat ugrott Qwâmbii felé, száját hatalmasra tátva. Az ifjú harcosnak sikerült félreugrania az éles agyarak elől, s a pillanatnyi megdöbbenés után kardját maga elé szegezve ismét szembenézett a szörnnyel. Az szintén őt figyelte, szeme sarkából pedig a másik ember mozgását követte. Qwâmbii megpróbált közelíteni felé, de egy-két hatalmas álkapocs-csattintás, és karomcsapás meggyőzte arról, hogy jobb, ha megvárja, míg Horiq is közelebb ér.
A másodpercek szinte csigalassúsággal teltek, ahogy a két utazónak sikerült megközelítenie a borzalmas teremtményt. Az állat nyugodtnak tűnt, és gonosz tekintettel méregette újdonsült ellenfeleit. Végül, mikor már egészen egy szikla tövében volt már beszorítva, úgy döntött, megtámadja a közelebbnek - és ezzel veszélyesebbnek - tűnő ellenfelét, Qwâmbiit. Nagy lendülettel ugrott neki, de fogai csak a harcos pengéjébe haraptak bele. A lény felmordult, s izmos karjával félrelökte a közben melléérkező mágust, majd megindult Qwâmbii felé. Ismét egy ugrással próbálkozott, de megint elvétette. Dühödten fordult ismét reménybeli áldozata felé, és most ő próbálta meg nekiszorítani a sziklának.
Qwâmbii tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Barátja kikerült a látóteréből, de mivel a szörny őt támadta, ezért remélte, hogy a közelben van, és mindjárt segít is neki. Ebben nem is csalódott. Amikor már a sziklafal kezdett veszélyes közelségbe kerülni, A mágus hirtelen felbukkant és már-már súlytásra lendítette karját, amikor a lény hirtelen felé fordult, és egy hatalmas harapással feléje, hátrahőkölésre késztette őt. De ez az egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy az ifjú harcos biztonságos távolba kerüljön a szikláktól. Félő volt, hogy a teremtmény most a mágust fogja megtámadni, így Qwâmbii felkapott egy maréknyi követ, és elkezdte dobálni az állat fejét. Ténykedését siker koronázta; a felbőszült hüllőszerűség megindult feléje, méghozzá talán a kelleténél kicsit nagyobb sebességgel. Az ifjú megfeszült, minden idegszálával csak a közelgő veszedelmet figyelte. A kellő pillanatban félreugrott egy újabb harapás elől, majd kardjával hatalmasat csapott a gyík fejére. Csakhogy az állat egész testét csont keménységű bőrpáncél fedte, így a fegyver pusztán csak megkarcolta azt.
- Vigyázz, Horiq, ez a dög acélból van! - kiáltotta társának a harcos.
- Akkor már értem, miért nem sikerült a tündéknek eddig levadászniuk. - jött a válasz valahonnan a szörny háta mögül.
A lény ismét felordított, és - ha lehet - még dühösebben támadta Qwâmbiit, akinek kevés ideje maradt arra, hogy kardjával hárítsa a felé lendülő karmok és fogak újabb rohamát. Elkeseredetten küzdött, próbálta minél inkább távolabb tartani magát szörnyű ellenfelétől. „Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet megtámadni ezt a valamit” - gondolta. Életében kevés alkalom volt, amikor nagyon rettegett volna valamitől, hiszen mindig is a legbátrabbak közé tartozott, de most kicsit kezdett megijedni. A hideg verejték lassan végigfolyt a tarkóján, egészen le a hátán, nedvessé téve könnyű bőrruháját. A nap egyre magasabbra hágott az égen, s a hőségben az ifjú torka teljesen kiszáradt. Az állat szájából jövő bűzbe némi izzadtságszag is keveredett, és Qwâmbii határozottan úgy érezte, hogy az egyébként mindig lenge bőrruhája most így nedvesen kissé akadályozza a mozgásban. A nap vakított az égen, így a harcos próbált úgy helyezkedni, hogy a napnak háttal legyen, és a szörnyet vakítsák el a sugarak. Ám a lény nemigen nézett felfelé, sárgásszürke agyaraival minduntalan az ifjú beleit célozta meg, és nem látszott rajta, hogy fáradna, pedig már több mint egy fél órája kereste a rést a Qwâmbii kardja által biztosított védelmen.
Horiq nem tudta, mit kellene csinálnia, valahányszor úgy tűnt, a szörny nem figyel rá, a közelébe merészkedett, de abban a pillanatban már szembe is találta magát a hatalmas fogakkal. Nézte, ahogy barátja elkeseredetten küzd a bestiával, és a tehetetlenség keserű ízével a szájában azon tűnődött, hogyan lehetne harcképtelenné tenni ezt a hatalmas fenevadat. Mágus lévén nem rendelkezett mély harci és vadász tapasztalatokkal, így nem tudta, hogy mitévő legyen. Alaposan megfigyelte az állatot, kereste rajta a gyenge pontokat. Bár elsőnek arra gondolt, hogy a szemeit kellene célba venni, miután jobban megnézte az állatot, rájött, hogy annak a szemét majdnem öt ujjnyi szaruhártya védi. Mivel Slimok kígyószerű mozgással haladt, ebből arra következtetett, hogy habár gerince meglepően hajlékony volt, ha oldalra kellett hajolni, vagy összekuporodni ugráskor, de felfelé nemigen mozog. „Tehát valahogyan fel kellene jutni a hátára, mert oda nem ér el lábaival, meg a szájával” - gondolta. Ezt megerősíteni látszott, hogy az állat nyaka igen rövid volt, és ami valószínűvé tette, hogy így a feje sem hajlékony eléggé. Mindent alaposan megfigyelt, és a tervével igen hamar készen is lett. Odakiáltott hát Qwâmbiinak, remélve, hogy nem zökkenti ki a koncentrálásból:
- Úgy látom a háta lehet a gyenge pontja, megpróbálok felkerülni rá, kitartás!
Válasz ugyan nem érkezett, de remélte, hogy a harcos hallotta és megértette azt, amit mondott. Mivel a csata már a fák közé tolódott el, úgy döntött, hogy azokról fog ráugrani, és a hozzájuk csomózott kötelekkel megpróbálja - ha mást nem - a száját összekötni. Gondolatban hálát adott a tündék leleményességének, amikor a kezébe vette a magával hozott tünde köteleket. Ezek ugyanis nem holmi egyszerű kötelek voltak, hanem a leggondosabban kikészített növényi indákból valamiféle titokzatos módon összefontak, amelyekbe egy-egy mithrill-szálat is fűztek bele. A mithrill a beszerezhető legtartósabb, legrugalmasabb anyag volt Tirunen földjén, s amely szilárdsága ellenére nagyon könnyű volt. Az ebből készült fegyverekért, védőöltözetekért egész aranyhegyeket voltak képesek kifizetni, akiknek lehetőségük volt a megvásárlásukra. Horiq nem tudta, honnan szerezhették a tündék a mithrillt, de minden egyes kötélben benne volt egy-egy szál. Ezen azonban most nem állt le gondolkodni, inkább sürgősen nekilátott a kötelek megcsomózásának. Felmászott egy alkalmasnak tetsző fára, amelynek ágas-bogas koronáján könnyedén tudott kapaszkodni, és amelyhez több fa is közel volt, és gondosan rögzítette a kötelek egyik végét az ágakhoz, másik végükre pedig hurkokat csinált.
- Próbáld meg idecsalni, majd aztán valahogy megkötözöm! - kiáltott ismét Qwâmbiinak.
Bár válasz ezúttal sem érkezett, a csata színtere mégis észrevehetően egyre közelebb került a mágushoz. „Ügyes gyerek ez a Qwâmbii” - mosolyodott el egy kicsit magában Horiq.
Amint a fenevad bekerült alá, megmarkolta a kötelek végét, és ráugrott a szörny hátára. Egyik kezével megpróbálta átdobni a kötelet a hüllő nyakán, másikkal pedig a kardját döfte bele az állatba. Csakhogy amilyen rövid volt a nyak, épp olyan kemény is. A penge félresiklott rajta, s alig két ujjnyi vágást ejtett a pikkelyekből álló páncélon. A szörny ismét felordított, és a hátára dobta magát. A mágusnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy egy nagy ugrással kikerüljön a halálos roppantás elől, de mikor a földre huppant, megcsúszott az árnyékban nedves mohán, és elhasalt a fűben.
A bestia megint a talpára fordult, és egy hatalmas farokcsapással messzire lökte az előző jelenettől kissé megzavarodott Qwâmbiit. Elindult, hogy végezzen az éppen feltápászkodó mágussal. Az felkapta a kardját, és most már ő volt olyan helyzetben, mint az imént a társa. Tudta, hogy neki még kevesebb esélye van, de azt is megtanulta már az életből, hogy a pillanatnyi megingás is halálos hiba lehet, így igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
Szerencsére Qwâmbii nem hagyta magára, folyamatosan próbálta eltéríteni a szörnyet a szándékától, de az egy-két harapás meg karomcsapás után ismét visszatért eredeti célpontjához, Horiqhoz. Láthatóan türelmes lény volt, valószínűleg a legrettegettebb ragadozók egyike. Sem a mágus, sem a harcos nem hallott még olyan emberről, aki akárcsak egyet is legyőzött volna ebből a fajtából.
Amikor a teremtmény egy újabb támadást indított a folyton zavaró Qwâmbii felé, Horiq egy újabb csellel próbálkozott. Annyira öszpontosított, hogy közel kerüljön a szörny hátához, hogy túl későn vette észre, hogy a fenevad farka felé suhan.
Az ütés elemi erejű volt, a mágus jónéhány komot repült tőle, és éles fájdalmat érzett, amint egy farönkön landolt, úgy, hogy jobb karja teste és a rönk közé szorult, és ami szinte azonnal eltörött.
Az állat meghátrálásra késztette a harcost, és nekiesett a szinte védtelen Horiqnak. Állkapcsa a levegőben csattant, a mágusnak még maradt annyi ereje és ideje, hogy ledobja magát a farönk túlsó oldalára, de a felé suhanó karmokat már nem tudta kikerülni. Felordított, ahogy a szörny karmai végighasították a lábát, és a fájdalomtól könnyezett a szeme. Mágusként átélt már sok fájdalmat de most mégsem tudta türtőztetni magát, és ordított, ahogy csak tudott. Félt a haláltól. Nem is a sajátjától, inkább attól tartott, hogy most vele együtt Qwâmbii is elbukik, és senki sem lesz egy jó ideig, aki meg tudná fékezni Darethet. A fájdalomtól szinte megvakult, kábán próbált meg odébbvergődni.
A harcos majd’ szörnyethalt, mikor meglátta, hogy a társával mi történik. Gondolkodás nélkül rávetette magát Slimokra, és ott vagdosta, ahol csak érte. Bár komolyabb sérülést most sem sikerült okoznia, a bestia abbahagyta a mágus nyúzását, és mostani ellenfele felé fordult. Qwâmbii érezte, hogy bajban van, és magában segítségért fohászkodott. Félreugrott egy újabb harapás elől. Ugrás közben medálja a nyakának csapódott, és ez újabb bátorsággal és erővel ruházta fel. Ügyesen megforgatta a dögöt, majd átugrott felette, és Horiq mellett termett. A szörny most csellel az ifjú felé kapott, de végül szájával a félig eszméletlen mágus szétmarcangolásához akart kezdeni.
Qwâmbiinak nem akadt más választása. Minden erejét összeszedte, és egy hatalmasat rúgott Horiqba. A szörny már-már beleharapott volna a mágusba, de a frissen kapott rúgásnak köszönhetően ismét csak a levegőben csattantak a félelmetes agyarak. A varázsló jó két komot repült, majd az enyhe lejtőn legurult a domb aljáig, ahol elterült, és elvesztette az eszméletét.
Qwâmbii maga maradt a szörnnyel. Dühe egyre erősödött, és most már kegyetlenül és meggondolatlanul szúrta, vágta ellenfelét. Teste több sebből vérzett, mert a védekezéssel keveset törődött, és a fenevad karmai néha igen-igen eltalálták. Hirtelen újabb ötlete támadt. Védekezéssel visszacsalta a lényt az otthagyott kötelekig, ahol felkapta a földön levőket, és elkezdett felmászni a fára. Mint várta, a dög követte őt is, ám meglehetősen lassan mászott, és amikor már teljes testtel a fa törzsén volt, a harcos leugrott a fáról, és kardjával végigvágta a teremtmény már egyébként is sebes hátát. A szörny lehuppant a fatörzsről, de rosszul esett, így a hátára fordult. Az ifjú egy szempillantás alatt a hasába mélyesztette könnyű acélját, és bár ezúttal sem sikerült komoly sebet ejtenie, mégis tudta, hogy retentő fájdalmat okozott.
A bestia a talpára fordult, de ekkor már Qwâmbii a hátán volt. Miközben az állat mozdult, és felé kapkodott lábaival és fejével, ő addig sikeresen áthurkolta annak nyakát és lábait. Sikerült egyik lábát kirántania, és kardjával a dög combjába szúrva elérte, hogy a mellső lábakat összekösse. Jó erős csomót kötött rá, és bár nem tudta, hogy miből van a kötél, de érezte, hogy ez is valami mágikus tünde eszköz lehet, és jobb híján bízott abban, hogy egyben tudja tartani a megkötözött részeket. A következő kötél már az állat feje köré tekeredett, és összeszorította annak állkapcsát. Qwâmbii ezt is hozzákötözte a mellső lábakat fogó kötélhez, és miután sikerült nagy erőfeszítések árán - ügyelve hogy a rugdalózó, ingó testű teremtmény ne nyomja össze, vagy ne tegyen benne kárt -megkötöznie a hátsó lábakat is, azokat is az előbbiekhez kötözte, így szinte gyűrűt formált a lényből. Miután ezzel végzett, egy hatalmas ütést mért az állat fejére, amitől a már egyébként is elgyengült és kifáradt fenevad kábulatba esett.
Qwâmbii megkönnyebbült egy kicsit, és hősnek érezte magát. Itt feküdt lábainál a legfélelmesebb vadállat, amivel valaha is találkozott. Sikerült legyőznie azzal a technikával, amit Horiq akart... ekkor Qwâmbii felébredt a mámorból, és a megkötözött szörnyet magára hagyva társa keresésére indult, nagyon remélve, hogy a mágus még életben van.
A mágus nagy fa tövében feküdt, és semmilyen életjelet nem adott ki magából. Qwâmbii odarohant hozzá. Horiqnak még vert a szíve, de a pulzusa gyenge volt, és a légzése is ki-kihagyott. A harcos visszamászott a sziklákhoz, és elkezdte lefelé vonszolni Slimokot, mikor a mágushoz ért, négy nagyobb faágból, a köpenyéből, és a megmaradt kötelekből gyorsan egy hordágyat fabrikált, mint amilyet a háborúban a tábori orvosoknál látott. Elindult visszafelé a tündékhez, de minden egyes megtett komért kegyetlenül meg kellett küzdenie. Úgy érezte, hogy nem fogja kibírni a tünde városig, ereje fogytán volt, és egy több mázsás súlyú dögöt kellett elcipelnie igen messzire, ráadásul a barátja is élet-halál között lebegett. Elkeseredett egy fél óra következett, amint vonszolta magát és a két testet keresztül az erdőn. Nem tudta visszafogni lecsorgó könnyeit, egyfolytában Horiqért agódott, és ez az aggódás mindig egy kicsi erőt adott neki ahhoz, hogy tovább folytassa útját. Fejében kavarogtak a gondolatok, képtelen volt bármelyikre is odafigyelni, amint megpróbált egyet megragadni, az rögtön továbblibbent. A kimerültségtől, a fájdalomtól, az átélt félelemtől és a szüntelen aggódástól már szinte nem látott és nem hallott semmit, csak ösztöneire hagyatkozva kínlódta magát tovább a fák között a terhével. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább, és pillanatokon belül összeesik, de ekkor egy apró neszt hallott, és amikor meglátta az első mellé érkező meglepett tündét, szívét mélységes megkönnyebbülés és büszkeség töltötte el, és ez annyi erőt kölcsönzött neki, hogy fütyörészve indult el a királyi palota felé...
